5. rész - A segítség

Sosem hittem volna, hogy egy Ferrari vezetéséhez ekkora szak tudás szükséges.
Ahogyan sosem láttam ennyi gombot sem még ezelőtt, mint amennyi ennek az
autónak a műszerfaláról mosolygott vissza rám. Vezettem már néhány fulextrás
kocsit azelőtt. Floridában alap követelmény volt minimum 70 ezer dolláros
járgánnyal begurulni a legmenőbb buliknak helyet biztosító házak elé, de
ez minden elképzelésemet túlszárnyalta. Komolyan el kellett gondolkodnom
egy-egy mozdulatom előtt. A legnagyobb nehézséget mégis az okozta, hogy
ne tapossak tövig a gáz pedálba az alattam ágaskodó pacikat próbára téve.
Igazi megkönnyebbülést jelentett, mikor megláttam az óvoda kapuját és
beálltam egy üres helyre.
- Natalie néni? - Kérdezte egy álmos hang az anyósülésről. A parkolás sosem
volt az erősségem, mindig túl nagy ívben fordultam, így egy cseppet sem
meglepő, hogy a mellettem békésen alvó kislány felébredt.
- Jó reggelt Kisangyal! - Mosolyogtam rá, miközben kicsatoltam a
biztonsági övem és átrohantam a másik oldalra.
- Hogy kerültél ide?
- Az autómnak kilyukadt az egyik kereke és apukád odaadta a saját kocsiját,
hogy időbe beérjünk az óvodába. - Meséltem el neki a történteket, miközben
igyekeztem megküzdeni a tudom is én hány biztonsági záras gyermek üléssel.
- És apu? Ő hol van? - Nézett körbe ijedten.
- Nem fért már be a kocsiba, de utánunk jön majd.
- Mikor?
- Miután megettétek a tízórait. - Mosolyogtam rá, mire végre sikerült
kiszabadítanom Hadát az ülésből és az utunkat ténylegesen az óvoda
felé vehettük.

Roham léptekkel igyekeztem a termem felé, karomban a gyönyörű barna hajú
kislánnyal. Minimum negyed órás késésben voltam és tudat, hogy most
valószínűleg valaki más végzi az én munkámat még rosszabb volt. Nem
tévedtem. Belépve az ajtón tudatosult bennem, hogy a csoportom fele már
megérkezett és az egyik konyhás néni tartja szemmel őket. Gyorsan
lekapkodtam magamról a felesleges ruhadarabokat, mint például a vékony
kabátot és sálat, megköszöntem Melindának a segítséget, majd sorba
állítottam a gyerekeket, hogy elindulhassunk az étkező felé.
- Natalie néni! - Kiabált egy vékonyka hang a sor hátuljáról.
- Igen Martin? - Néztem vissza.
- Nekem nincs párom!
- Gyere ide előre, Hadanak sincsen. - A kicsi persze pár pillanat alatt a sor
elejére került és a barna kislány mellé állt. - Hada, kérlek fogd meg Martin kezét!
- Nem! - Rázta meg a fejét, a hosszú haja pedig rögtön saját életet kezdett élni.
- Akkor tudjátok mit? Martin, gyere erre az oldalamra! - Nyújtottam neki a bal
kezem. - Te pedig Hada erre! Így jó lesz?
- Igen! - Bólintott a két csöppség egyszerre én pedig mosolyogva ráztam meg
a fejem.

Míg a gyerekek reggeliztek, addig én ki tudtam menni pár percre a folyosóra erőt
gyűjteni az előttem álló naphoz. Ilyenkor tudtam csak egy kicsit szusszanni,
ugyanis az étkeztetéskor nem az óvonőknek, hanem a konyhában dolgozó
alkalmazottaknak kellett vigyázniuk a csöppségekre. Ugyan volt egy közös
szobánk - amit nevezhetnénk akár irodának is - a személyzettel, de nem szerettem
bent lenni. Helyette inkább leültem az egyik padra és az arcomat a kezeimbe
temetve mélyeket lélegeztem.
Miközben így próbáltam túltenni magam a katasztrófális reggelemen, halk lépteket
hallottam közeledni felém.
- Fernando! - Pattantam fel rögtön az ülő alkalmatosságról és reményteli szemekkel
meredtem rá. Úgy éreztem ez a beszélgetés lehet a fordulópont, ami a rémes
napomból egy sokkal szebbet varázsol számomra. - Meg tudta csinálni az autómat?
- Sajnos nem. - Rázta meg a fejét. - A futó művel is gondok voltak, ezért be kellett
szállítani egy közeli szerelőhöz.
- Ohh, ez remek! - Rogytam vissza a padra, a hátamat a hideg falnak döntöttem és
úgy próbáltam továbbra is Alonsora figyelni. Nehéznek bizonyult a feladat, ugyanis
ehhez el kellett vonatkoztassak arról az összegről, amit hamarosan ki kell fizessek
az autóm javíttatásáért.
- Sajnálom! - Ismételte magát, miközben leült mellém. - A Ferrarival elboldogult?
- Nem volt vele gond! Vezettem már hasonlót.
- Tényleg? - Kerekedtek ki hirtelen a szemei.
- Igen. Floridából jöttem, ott van néhány belőlük.
- Floridából? Miért pont ide?
- Mert elegem lett a nyüzgésből. Nyugalmat akartam, ahogyan maga is.
- Ez igaz! - Húzta aprócska mosolyra a száját. - Mikor végez?
- Miért kérdezi? - Löktem el magam ijedten a faltól.
- Mert nincs mivel hazamennie. - Emelte az égre a szemeit, mintha a legbutább
szőke nővel találta volna szemben magát és ebben a pillanatban én is úgy éreztem,
hogy valóban előnyösebb lenne egy világosabb árnyalatra festetni a hajamat.
- Tényleg! Hát... asszem ezen a héten hatig leszek... - Néztem az ebédlő ajtaja felé,
ahonnan abban a pillanatban lépett ki Melinda.
- Kettőkor! - Helyesbített. - Elvállalom a délutánt és az ügyeletet is.
- Biztos? - Néztem mélyen a szemébe, Ő pedig csak elmosolyodott.
- Biztos! A csoportod pedig végzett, úgyhogy...
- Megyek és nagyon köszönöm! - Néztem rá hálásan, miközben sokkal nagyobb
életkedvvel felugrottam a padról és felé igyekeztem. - Akkor majd látjuk
egymást! - Fordultam még fél úton vissza Fernando felé, aki egy óriási mosollyal
az arcán bólintott egyet.

4. rész - A férfiak

A balszerencse ezúttal sem került el. Mintha csak Isten büntetne az elkövetett hibáimért,
ezúttal egy szürke Maserati személyében csapott le rám, amely pontosan úgy állt be
az autóm elé, hogy véletlenül se tudjak kitolatni tőle. "Elegem van a gazdagokból! Miért
hiszik azt, hogy övék az egész világ?" Mérgelődtem magamban, miközben a fekete kis
Opel Corsám oldalának dőltem és úgy vártam, hogy a mögöttem parkoló autó tulajdonosa
megérkezzen. Fájó volt belegondolni, hogy pár hónapja még én is simán vezethettem
volna egy ilyen járgányt, amely talán jogosultságot adott volna arra is, hogy bármit
megtehessek vele.
A gondolataimba merülve vártam a Maserati tulajdonosára, aki "szerencsémre"
pár percen belül meg is érkezett.
- Magáé ez az autó? - Néztem az érkező férfira nagy szemekkel és tátott szájjal.
- Öhh... Igen. A csapatomtól kaptam, mikor hozzájuk szerződtem. Sajnálom, hogy
feltartom, de nem volt máshol hely.
- A csapatától? - Ragadtam le egy-egy mondatnál.
- Igen. Fernando Alonso! - Nyújtotta felém a kezét, ám én még ekkor sem tudtam
teljesen felfogni ki is áll ebben a pillanatban előttem. A férfi, aki minden nap ide
hozta a lányát és akibe mindig belefutottam a spanyolok nemzeti hőse lenne?
- Natalie Thomas! - Nyögtem végül ki a nevem, ami elég nehézkesen sikeredett.
- Ennyire meglepődött?
- Ennél jobban, csak jól titkolom. - Tértem vissza a valóságba. - Akkor ezért
volt annyira ismerős és azért... Ohh én hülye!
- Úgy látom nem néz F1-et. - Szélesedett a mosoly Fernando arcán, én pedig
úgy éreztem, hogy egyre inkább ég az enyém.
- De, néha. Csak akkor általában már sisakban vannak és a futam végére
pedig elkapcsolom a tévét.
- Értékelem az őszinteségét.
- Bocsi! - Néztem rá immáron a tőlem telhető legvörösebb árnyalatomba.
- Semmi gond! Elállok maga elől!
- Azt megköszönném! - Mondtam mosolyogva és visszaszálltam az autómba.

Egész úton csak erre a pár percre tudtam gondolni. A gyerekek boldog kis arcocskái,
amelyek általában végigkísértek míg haza nem értem, most eltörpültek emellett a
néhány pillanat mellett, amit a parkolóban töltöttem, a többszörös világ bajnok,
Fernando Alonsoval. Hihetetlen, hogy egy híres sportolóval minden nap összefutottam
és fel sem tűnt kivel állok szemben. Vagy csak nem akart volna feltűnni? Azelőtt érzékem
volt kiszúrni a híres embereket. A tengerparton sütkérezve vagy éppen a benzinkútnál
ácsorogva. Ráadásul ezt a férfit már többször láttam is a tévében, hiszen tele volt vele
a sajtó, mikor a Ferrarihoz szerződött a tavalyi év végén.
Alig vártam, hogy hazaérjek végre és kiűzhessem az összes zavaró gondolatot a fejemből.
Bekapcsoltam a gépem, behelyeztem egy pörgős válogatás cédét, amelyet direkt a rossz
napokra készítettem, majd elkezdtem táncolni és énekelni. Mindezt persze max hangerővel.
Miután egy picit sikerült túltennem magam a történteken és észhez térnem, csak azért tudtam
imádkozni, hogy egyik szomszédom se jelentsen fel csend háborításért.

Már éppen készülődtem volna az alváshoz, magamba nyugtázva a tényt, hogy a rendőrök
látogatását sikerült megúsznom, mikor megcsörrent a mobilom. Ijedten néztem az ágyamon
ülve az éjjeli szekrény irányába, ahol a telefonom pihent, majd kíváncsian a kezembe vettem
a készüléket, amelynek kijelzőjén az Ismeretlen szám felírat villogott. "Remek! Csak ne egy
ügynök legyen... vagy valaki Amerikából!"
- Igen? - Szóltam bele a telefonomba viszonylag nyugodtan egy fárasztó nap után.
- Natalie, maga az? - Kérdezte egy ismerős hang a vonal túlvégéről.
- Gabriela?
- Igen, én vagyok! sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de nagyon megfáztam és holnap
valószinüleg nem tudok majd bemenni dolgozni. Szóljak valakinek, hogy segítsen magának
vagy megbirkózik egyedül is a gyerekekkel? - Közölte a fájó tényeket minimum három köhögés
és megannyi tüsszögés kíséretében.
- Megoldom, ne féljen! - Biztosítottam, de nem hangozhatott túlságosan határozottan, hiszen
magam sem voltam az. - Jobbulást és jó éjszakát Gabriela!
- Köszönöm, magának is! - Szakította meg a vonalat én pedig egy óriási sóhaj kíséretében
álomra hajtottam a fejemet.

Reggel kimerültem ébredtem. Úgy éreztem, mintha egy percet sem aludtam volna és a tudat,
hogy most még a telefonomon sem nyomhatom meg a "szundi gombot" még fájóbb volt.
A reggeli készülődés szinte egy mozzanata sem maradt meg bennem, mire észbe kaptam
már a kocsimban ültem egy termosz kávéval, amivel próbáltam valamennyicske életet
lehelni magamban.
A kertváros már egyre közeledett, a nap is élénkebben sütött az égen, mikor is egy kisebb
durranást hallottam és az autóm elkezdett jobbra húzni. Defektet kaptam. Nem volt más
választásom, félreálltam az út szélén és kiszálltam az autómból.
Csak meredten bámultam a lukas gumira, fogalmam sem volt mit kezdhetnék vele. Én
még életemben egyszer sem cseréltem kereket és őszintén nem is hittem, hogy valaha
fogok majd. Először is el kellett gondolkodnom rajta, hogy milyen szerszámok találhatók
egyáltalán az autómba, de rá kellett jöjjek, hogy ezeknek száma igen csekély.
Vagyis kimerül egy csavar húzóban és néhány számomra ismeretlen eszközben. Abban
viszont biztos voltam, hogy ezek közül egyre sem lesz jelen pillanatban szükségem.
- Segíthetek? - Kérdezte egy férfi, miközben én az autó kereke mellett guggoltam, kezembe
a mobilommal és próbáltam felidézni az egyik tudakozó szolgálat telefon számát.
- Fernando? - Néztem a mögöttem álló piros Ferrariban ülő pasira, miközben gyorsan
felpattantam az autóm mellől. - Ezt vallja be direkt csinálja!
- Mégis mit? - Néz rám értetlenül, de hamar észreveszi, hogy nem talált túlságosan
vicces kedvemben. - Na jó... Van benne valami. - Mosolygott kényelmesen ülve a
méreg drága járgányába.
- Ha már így felajánlotta mégis mire vár? - Kérdeztem morcosan. - Így biztosan elkések
majd a munkahelyemről és tuti kirúgnak!
- Hé-hé-hé! - Szállt ki gyorsan és fél pillanat alatt előttem állt. - Nyugodjon meg, oké? Nem
fogják kirúgni, mivel időben be fog érni. - Tette a vállamra a kezét, miközben a szemei
nyugalmat sugároztak. - Vigye el az én autómat, én pedig elintézem ezt, rendben?
- Biztos nem félti tőlem a kocsiját? - Higgadtam most már én is egy picit le. Nem tudom
hogyan sikerült ezt elérnie, ismerve magamat a hisztijeim minimum fél óráig intenzíven
tartanak és olyankor mindenki jobban jár, ha nem szól hozzám.
- Annyira rosszul vezet? - Mosolyodott el, de még mindig nem aggódott, hogy a több
milliós verdáját a kezembe adja.
- Nem, nem vezetek rosszul. Csak a pasik utálják, ha más valaki vezeti az autójukat.
Főleg, ha az a más valaki egy nő.
- Úgy látom maga nagyon jól ismer minket. - Állapította meg teljesen komoly
arccal. - De most téved. Én bízom a vezetői tudásában, vigye csak!
- Nos akkor... Köszönöm! - Néztem rá hálásan, azzal beültem a kocsijába.
- Szívesen! - Mondta halkan, majd gyorsan elköszönt az anyós ülésen alvó lányától
és intett, hogy mehetek. Én elgondolkodva néztem körbe az luxus gépbe, egy csöppet
ijedten tapasztaltam, hogy ilyen gép még nem volt a kezeim alatt. Nem voltam benne biztos,
hogy jó ötlet-e rám bízni ezt a verdát, de azért valamelyest erőt vettem magamon és
beindítottam a motort.

3. rész - Fegyelem!

A gyerekek nem voltak túlságosan elragadtatva a gondolattól, hogy az elkövetkezendő
néhány órát a mozgásnak szenteljük. Le lehetett olvasni minden pici arcáról, hogy
bárhol szívesebben lennének, mint a torna terembe. Ráadásul még mielőtt beléphettünk
volna az említett helyre, át kellett öltöztetnünk az összes csöppséget. Ez nehezebb
feladatnak bizonyult, mint amennyire gondoltam volna. A kicsik egy folytában a nevemet
kiabálták, hol cipőt kötöttem, hol nadrágot gomboltam. Mellesleg ide-oda rohangáltam
a két öltöző között és Gabriela még véletlenül sem segített volna, helyette inkább
megrovóan figyelte minden mozdulatomat.

A teremben aztán legnagyobb megdöbbenésemre a picik egyetlen szó nélkül rendezett
sorba álltak magasságuk szerint. Csak tágra nyílt szemekkel néztem rájuk, majd fél perc
elteltével végre sikerült megtalálnom a hangom.
- Mit szoktatok ilyenkor csinálni? - Akasztottam a sípot a nyakamba. A kérdésemre vagy
négy-öt kéz azon nyomban a magasba emelkedett. - Silvia? - Néztem a fekete hajú
kislányra, aki utolsó évét tölti itt.
- Bemelegítünk, aztán a bordásfalon csinálunk feladatokat vagy csoport gyakorlatokat.
- Értem! És sorversenyezni szoktatok? - Tettem fel a következő kérdésemet.
- Az mi?
- Ha futtok két kört a terembe, akkor elmondom!
- Csak kettőt?
- Elég nagy ez a terem és még a versenyhez is kell az erő! - Mosolyogtam rá, majd
óvatosan belefújtam a sípomba és a gyerekek megtartva a rendezett sorukat kezdtek
bele a futásba.

- Nagyon ügyesek voltatok! - Dicsértem meg a csipet csapatot, mikor visszatértek
elém. - Most pedig szükségem lenne négy bátor jelentkezőre. - Erre ismételten jópár
kezet láttam felemelkedni. A kisebbek mindnél magasabbra próbáltak nyujtózkodni, a
nagyobbak már a jól bevált boci szemekkel meredtek rám. - Hada! - Léptem a csendben
álldogáló kislányhoz. - Gyere, te leszel az egyik!
- De én nem is jelentkeztem! - Kapta fel hirtelen a fejét, mint valami ijedt őzike az erdőben.
- - Kell egy jó csapat kapitány, tudod mi az?
- Olyan, mint a csapat főnök? - Kérdezett vissza, mire én értetlenül néztem rá, de azt
hiszem sikerült még éppen időben kapcsolnom.
- Igen, pontosan olyan! Te leszel az egyik. Martin, Laura és Sebastian, ti lesztek a másik
három! Most mindannyian válasszatok öt embert és el is kezdhetünk játszani!

A játéknak végül óriási sikere lett a gyerekeknél, akiket a megszabott idő elteltével alig
bírtunk kiterelni a torna teremből. Az öltözködést követően megkezdődött az ebédeltetés.
A legtöbb gyerek persze délutánra is itt maradt, ugyanis a szüleik túlságosan elfoglaltak,
jobban szeretik, ha a picik itt vannak, mint otthon láb alatt.
Nagy meglepetésemre azonban, mikor indultam volna haza, egy ismerős férfi tűnt fel
előttem a terem ajtajához közeledve.
- Jó napot! - Köszönt rám fél méterrel távolabb.
- Magának is! - Mosolyogtam rá magabiztosan. - Mi mindig összefutunk?
- Nagyon úgy látszik. A lányomért jöttem, nem tudja merre találom?
- Asszem egy kicsit kifáradt, de még gyorsan előkeríthetem magának, ha szeretné.
- Megköszönném! - Én csak biccentettem egyet és nekiláttam a Tündérke keresésének.
Nem telt bele sok időbe, mire rátaláltam az egyik ágyon. Szegényke elég fáradtnak tűnt,
ezért jobbnak láttam a karomba venni és úgy visszaszolgáltatni az apjának.
- A csomag leszállítva. - Adtam át a csöppséget a barna férfinak.
- Még éppen időben! - Nézett mosolyogva az órájára. - Nagyon köszönöm.
- Ugyan! - Legyintettem. - Vegye VIP szolgáltatásnak. - Mielőtt még bármit is tudott
volna mondani egyetlen pici lánya félbeszakította.
- Szia Apu! - Ölelte még szorosabban a nyakát. - Képzeld ma Natalie nénivel
sorversenyeztünk és én voltam a csapatfőnök.
- Tényleg? - Nézett rá érdeklődve a férfi. - És jól irányítottad a csapatod?
- Igen, mi nyertünk! - Büszkélkedett a kislány.
- Bizony ám! - Simogattam meg az arcát. - Most viszont mennem kell Tündérem!
- Maga tudja a neve jelentését? - Lepődött meg spanyol. Ebben az országban ugyanis
sok helyen még az angolt sem beszélik, nem hogy a latin nyelveket.
- Igen, majd a lánya elmeséli, mert el fogok késni! - Hazudtam. - Szia Hada,
Viszlát! - Köszöntem el mindkettőjüktől, majd menekülőre fogtam.

2. rész - Meg fognak szeretni!

Első munkanaphoz képest jól kifáradtam. Szerencsére csak délig kellett maradnom,
de jövőhéten már rögtön beosztanak ügyeletesnek és a papírokat is rám maradnak.
Ez mindössze annyit jelent, hogy nyolc helyett hatra kell bemennem és az öt órai
kelést is hajnali háromra cserélhetem. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a
fejemet.

Olyan jól elaludtam, hogy másnap reggel ébredtem csak fel. Amint kinyitottam a
szemem kezdődött minden előröl. Az egy órás készülődés, rohanás az autómhoz,
majd indulás a munkahelyemre.
"Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen jó lesz kimondani ezt az egyszerű szót
"munkahely". Hogy valaha dolgozni is fogok azért a pénzért, amit pár hónapja még
fél perc alatt el tudtam volna költeni. És én mégis élvezem. Nem tudom, hogy
jövőhéten is így fogok majd erről vélekedni, mikor egyedül kell felügyelnem a
rámbízott gyerekekre. De most még tetszik."
Felhangosítottam egy kicsit a rádiót és halkan dúdolgatva az egyik kedvenc
számomat folytattam tovább az utamat az óvoda felé.

Amint kikanyarodtam a főútra az eső egyre nagyobb cseppekben kezdett hullani az
autóm szélvédőjére. A forgalom hirtelenjében rémessé vált, hosszú sorok alakultak
ki az egész városban, ahogyan ez az európai országok többségében szokott lenni.
Persze Amerikában sem sokkal jobb a közlekedés, ám az mégis a szülő hazám,
elfogult vagyok vele.

Egy újságot a fejem fölé tartva futottam a kapu felé és nyitottam ki nagy hévvel az
ajtót. Akármennyire is siettem, igen csak késében voltam.
- Istenem! - Kiáltottam fel, mikor az ajtót kinyitva egy velem nagyjából ugyan olyan
magas barna szemű férfi tűnt fel előttem.
- Jó reggelt! Bocsánat, ha megijesztettem.
- Miből gondolja ezt? - Kérdeztem levegőért kapkodva. - Beengedne?
- Persze! - Állt félre. - Kerestem magát, de azt mondták még nincs bent.
- Az emberek elfelejtenek vezetni, ahogy leesik két csepp eső. De miért is keresett?
- Köszönöm, amit Hadaval csinált! Nem tudom pontosan hogyan és mit, de köszönöm.
- Ezt hogy érti?
- Tegnap először láttam hetek óta mosolyogni. És amekkora hévvel mesélt magáról,
elképesztő. Szóval köszönöm.
- Én csak elbeszélgettem vele. - Mondtam halkan. - Lehet, hogy maguknak is meg kéne
próbálniuk, bármennyire is elfoglalt emberek. - Meg se hallgatva az érveit igyekeztem
felfelé a lépcsőn a csoportom felé.

Ahogy beléptem a termem ajtaján kedvenc kis ovisom rohant felém. Fél pillanat alatt ott
volt előttem és szorosan átkarolta a derekam.
- Szia Hada! Mi ez a nagy lelkesedés? - Guggoltam le az ölelésében mosolyogva, mikor
túltettem magam a kezdeti sokkon.
- Natalies néni, annyira jó, hogy itt vagy! - Engedett el pár pillanat után és vidáman
álldogált előttem. A barna fürtjei csak úgy játszadoztak a levegőben minden apró
mozdulatnál.
- Igen, én is örülök neki! - Nevettem el magam. - Most viszont, ha jól olvastam a kiírást,
a torna terembe kell mennünk.
- De jó! - Mondta "kitörő lelkesedéssel".
- Azért szerintem ennyire nem rémes! - Kaptam a karomba kislányt, és felálltam vele.
- De az! - Ellenkezett és próbálta elkerülni a tekintetem, de én mindig úgy fordítottam
a fejemet, hogy a látó szögébe kerüljek. Ennek persze nagy nevetés lett a vége, amire
mindenki felfigyelt.
- Gyerekek! Indulás a torna terembe! - Kiáltottam fel zavaromban, rá sem mertem nézni
a kollégámra. - Sajnálom hercegnő, de most magának is a lábán kell mennie. - Tettem le
Hadat talajra és figyeltem, amint a picik körém gyülekeznek.
- Én is utazhatok Natalie nénin? - Kérdezte az egyik kiscsoporotos fiú.
- Martin! Hada sem utazott Natalie néni! - Nézett rá mogorván Gabriella. Nem tudom
hogyan bírja ki a napot ennyi gyerek között ilyen búskomor ábrázattal, nekem nem megy.
- Gyere Martin! - Kaptam fel a szőke kisfiút. - Te utazhatsz rajtam! De csak a torna teremig.
- Köszönöm Natalie néni! - Mosolyogott rám.
- Szívesen! - Huhh azok a szemek, amikkel ezután Hada nézett rám. Nem bírtam tovább,
kinyújtottam felé a karomat, amit Ő hamar meg is fogott. - Mindenki keressen egy párt
és el is indulhatunk! Meg van? - Kérdeztem, mire ők bólogatni kezdtek. - Had lássam, kezeket
a magasba! - Értetlenül néztek rám, de azért követték az utasításaimat és el is indulhattunk
végre valahára.

1. rész - Első nap, első barát

Az első igazi napom az új munkahelyemen, jobban mondva az első munkahelyemen.
Eddig azt sem tudtam mit jelent az a szó, hogy dolgozni. Nem volt rá szükségem,
hogy megtanuljam. Kijártam az általánost, apu pénzének köszönhetően egy
alapítványi gimnáziumot is, aminek a kertjét jobban ismertem, mint az épületet
magát. De most itt vagyok, felkészülve húsz gyerekekre, akikre mind én fogok
vigyázni délelőttönként. Az első napokban, hetekben a délutános kollégám is
segíteni fog, elmagyarázza mit hogyan kell majd csinálnom és beleszoktat a
mindennapok hajtásába. Későbbiekben viszont magamra leszek utalva ebben az
elit óvodában. "Egy csomó pénzes csemetére fogok majd vigyázni... Remélhetőleg
ők nem teszik majd olyan szinten tönkre az életüket, ahogyan nekem sikerült. Élet,
a magam 21 évével..."

Fél órával az érkezésem után már jöttek is a kicsik. Néhányan sírva, szüleik lábát
fogva, mások magabiztosan mosolyogva. Voltak már kialakult barátságok, ők hamar
egymásra találtak és elkezdtek ismerkedni a kisebbekkel.
Mosolyogva néztem szét a teremben, mikor megakadt a szemem egy magányosan
üldögélő kislányon. Éppen elindultam volna felé, mikor megpillantottam egy fiatal
férfit közeledni. Szeretet teljesen ölelte magához a lányát, mondott neki pár szót,
majd nagy nehezen elszakadt tőle és engem vett célba. Megrökönyödve figyeltem,
ahogyan hatalmas lépésekkel fél perc alatt előttem terem.
- Jó napot hölgyem!
- Helló... illetve, jó napot! - Javítottam ki gyorsan magam. Remek, hogy gazdag
szülők gyerekeként annyi nem ragadt rám, amennyi elegendő egy normális
köszönéshez. - Elnézést!
- Semmi gond! - Eresztett meg felém egy röpke mosolyt. - Ha megkérhetném egy
kicsit jobban figyelne a lányomra. Most váltunk el az anyjával, akit nem sokszor lát
és ez nagyon megviselte.
- Természetesen, majd megoldjuk! - Bólintottam bíztatóan, amit még gyorsan
megköszönt, azzal rohant is tovább.

Lassú léptekkel indultam a kislány felé, aki még mindig magányosan üldögélt a
padon és távolról figyelte, ahogyan pár méterrel tőle a társai boldogan nevetgélnek.
Elmosolyodott egy pillanatra, mikor meglátott. A szeméből tükröződött a bizonytalanság.
A válás megviselhette szegényt, elvesztette az anyját, aki eddig minden nap vele volt.
Helyette hamarosan kaphat majd egy mostohát, akit fele annyira sem szeret majd, és
akivel osztoznia kell az apja figyelmén. Tényleg oda kell és oda is szeretnék figyelni rá.
- Szia! - Ültem le mellé a padra.
- Csókolom!
- Én Natalie vagyok! Téged, hogy hívnak? - Mosolyogtam rá biztatóan, bár nem volt
rá nagy szükségem, mintha egyből a bizalmába fogadott volna.
- Hada! (ejtsd: Ádá)
- Hada? Nagyon szép neved van, illik is rád. Tudod mit jelent?
- Igen, tündért. Apu adta nekem, mert nem szerettem az igazit.
- Apukád nagyon találóan választott. - Tényleg olyan volt, mint egy pici mesebeli
teremtmény. Barna göndör haja követte minden egyes mozdulatát és a lelkesedés,
amellyel beszélt megmosolyogtatta az embert.
- Találó? Az mit jelent? - Nézett rám értetlenül a gyönyörű gesztenye barna szemeivel.
- Azt, hogy tökéletesen rád illik. Hasonlítasz egy tündérre.
- Te már találkoztál tündérekkel? - Kaptam egy újabb értetlen nézést, teli csodálattal.
- Sajnos tündérekkel még nem. - "De ördögökkel már annál inkább." - Fejeztem be
magamban a mondatot.
- Akkor honnan tudod?
- Mert, ha elképzelek egyet, az pontosan olyan, mint amilyen te vagy.
- És te tudsz spanyolul?
- Igen. Voltak spanyol barátaim.
- Csak voltak? Már nincsenek?
- Amerikába maradtak. - Mondtam szomorúan. - De nézd csak! Gabriella néni ott
integet, szerintem oda kéne mennünk!
- Muszáj? Én még szeretnék veled beszélgetni!
- Ígérem, még sokat fogunk beszélgetni! - Kacsintottam rá, majd megfogtam az
apró kis kezecskéit és felhúztam a padról.

Bemutatkozás

Lássuk csak! Natalie Thomasnak hívnak, a floridai Miamiban születtem és pár hónappal ezelőttig ott is éltem. Két éve gondoltam egy nagyot és elköltöztem a szüleimtől, akik továbbra is
biztosították az anyagi jólétemet. Kaptam egy jókora házat a tenger parton, egy kis pénz kíséretében, csakhogy eltűnjek végre. Ezt sosem mondták, de mindig láttam, hogy a terhükre vagyok, nem nekik való volt a gyerek nevelés. Én sem ellenkeztem a dolog ellen, élveztem az egyedüllét örömeit. Minden második nap házibulit rendeztem vagy partykra jártam. Nem sok idő kellett hozzá - mindössze kicsivel több, mint másfél év -, hogy hatalmas adósságba vágjam magam. Kénytelen voltam a tíz szobás, két emeletes luxus villámat egy Svájci két szobás egy szintes házikóra cserélni. Hogy miért is hagytam ott Amerikát? Nem, nem üldözött egy drog báró sem mielőtt még azt hinnétek - talán az volt az egyetlen káros szenvedély, amivel nem éltem -, csak egyszerűen nem akartam egy nagyvárosi zajos lakásba költözni. Helyette inkább ezt a kis külvárosi házat választottam, ahol már hosszú hónapok óta tengetem az életem.

A barátaim persze ahogy megtudták, hogy nincs több éjszakai buli és egyéb mellékes extra, hamar meg is felejtkeztek rólam. A látszat volt nekik mindig is fontos, a pénz és a szépség, én valamilyen szinten mindkettővel rendelkeztem. Igyekeztem mindig figyelni a divatot. A hajamat mindig úgy vágattam, ahogyan az aktuális magazinokban látni lehetett. A kék szememmel szerencsésnek mondhattam magam, viszont az alakommal kezdetben gondjaim voltak. Azonban néhány lány segítségével sikerült leadnom húsz kilót, ezzel súrolva az anorexia határát.

Ez volt Amerika, a múltam. De hamar rá kellett jöjjek, hogy Floridában bármekkora divat
is, ha a csajok bordáit tapintásra vagy akár ránézésre is meg lehet számolni, Svájc teljesen
más világ. Itt a nők hétköznapiak, egészséges alakkal, visszafogottabb öltözködéssel, és
ha kell be tudják fogni a szájukat. Itt nem számít semmit, hogy mennyi pénzed van, hiszen
rengeteg gazdag ember található a szomszédságodban. Mindez sajnos az első állás
interjúmon derült ki.
Három hónap alatt híztam 5 kilót, megnövesztettem a rövid általában zselézett hajam és
zártabb ruhákban elkezdtem ismét munkahely után nézni, immáron reális célokkal. Végül
minden képesítés nélkül felvettek az egyik kertvárosi angol nyelvű óvodába. Nagyon messze
volt a lakásomtól és a korai kezdés miatt nagy valószínűséggel pár óránál nem fogok többet
otthon tölteni, az én gyönyörű kis kertes házamban, de szükségem van a pénzre. Ráadásul
nagy szerencsémre a gyerekekkel mindig is megtaláltam a közös hangot, így nem lehet nagy baj.