Csütörtökön halk motozásra ébredtem. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Arra, hogy kipihenjem magam éjszaka, szemernyi esélyt sem láttam. Fernandoval nagyon sokáig beszélgettünk a hétvégékről és a feladataimról, így mindössze néhány órám maradt aludni, amelyet nem élvezhettem ki teljességében, hála valakinek, aki túlságosan is kipihente magát. Lassan kinyitottam a szemeimet, majd rögtön a homlokomhoz kaptam a kezem. Azonban az nagyobb fejfájást készült okozni, hogy Hada az ágy szélén kapkodta magára a ruháit.
- Hová-hová?
- Megyek apuval a pályára! - Jelentette ki magabiztosan. - Te is jössz velünk?
Mint egy lassított felvétel emeltem magam elé a telefonomat és az egyik oldalsó gomb megnyomásával győződtem meg róla, hogy még valóban túl korai az ébredés.
- Még csak hajnali hat óra van. Gyere, bújj vissza az ágyba!
- Nem, én megyek apáva.
- Hada, apukád ma még csak körbenéz a pályán, nem tudunk ma még vele menni. De szombaton majd ott szurkolunk neki a boxban, ígérem!
- De én ma megyek! - Kiáltotta el magát a barna hajú kislány. Sosem láttam még azelőtt ennyire bedurcázni, fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék most, hogyan nyugtathatnám meg. Szerencsémre a hangzavar hatására megjelent Fernando az ajtóban.
- Mi folyik itt? - Kérdezte egy fekete rövidnadrágban, amelyet pizsamának használt és álmosan beletúrt a kócos hajába. - Miért öltöztél fel Kicsim?
- Megyek veled a pályára! - Én erre a kijelentésre csak megrántottam a vállam és legszívesebben a fejemre húztamvolna a párnát, hogy véget vessek a hangzavarnak, de helyette inkább kimásztam az ágyból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Kétségbeesetten próbáltam keresni a cuccim között egy gyógyszert, amely megszünteti a fejfájásom, de a betűk összemosódtak a szemem előtt, így inkább leültem a kád szélére és behunytam a szemeimet, hogy egy kicsit lassítsak a Föld mozgásán.
- Minden oké? - Lépett mellém Fernando.
- Persze, beveszek egy gyógyszert és visszadugom Hadat az ágyba. - Kerestem tovább is a megfelelő pirulát.
- Én már lebeszéltem róla, hogy velem tartson, de cserébe el kell vinned az állatkertbe. Meg szeretné nézni a farkasokat.
- Meg lesz! - Bólintottam mosolyogva. - Ha nem haragszol, akkor én még alszom egy kicsit. Sok sikert a mai naphoz! Mi is lesz ma? - Kérdeztem kómásan.
- Még semmi! - Nevette el magát a spanyol. - Csak néhány interjú, aláírás osztás és pálya bejárás.
- Ezekhez kell a kitartás! - Ütögettem meg a vállát, miközben elhaladtam mellette. - Szia!
- Szia! - Suttogta utánam.
A nyugodt alvás fogalma lassan maradéktalanul törlődik ki az emlékezetemből. Amint belépést nyertem álom ország kapuján, az ágy ütemesen kezdett el mozogni alattam. Fél szememet kinyitva pillantottam meg Hadat, aki mellettem vidáman ugrálva kántálta az 'állatkert' szócskát. Kinézve az ablakon rögtön tudtam, hogy a mai napot sem úszom meg szárazon. Szó szerint. Az eső csepek az egész ablakot ellepték és a napnak nyoma sem volt a sötét égbolton. Azonban nem szeghettem meg egy gyereknek tett ígéretem, mégha azt voltaképp nem is én fogadtam meg.
- Asszem melegen kell ma öltöznünk! - Kászálódtam ki az ágyból és a szekrény előtt állva gyűjtögettem a vastagabbnál vastagabb ruhadarabokat a kezembe.
- Tényleg megyünk állatkertbe?
- Persze, hogy megyünk! - Kaptam fel az ágyról a nagy szemekkel rámcsodálkozó kislányt.
- Gyorsan mosakodj meg, addig én rendelek reggelit és utána indulhatunk is, oké? - Raktam le óvatosan a földre Hadat. Amint megérezte a lába alatt a szilárd talajt futásnak eredt a fürdő irányában, én pedig mosolyogva indultam a telefonhoz.
Az állatkert annak ellenére, hogy minden nedves volt, csodálatosan szép volt. Mindig is szerettem a négylábúakat, ezért talán nagyobb élmény volt számomra a sáta köztük, mint Hadanak. Össze-vissza rohangáltunk, hogy bejárhassuk az egész parkot és közben minden állat ketrece előtt megálltunk egy-két percre. Végül este hét óra fele indultunk vissza a hotelbe, mindketten kimerülten ám annál boldogabbam.
2010. november 28., vasárnap
15. rész - Egy kis séta
2010. november 26., péntek
14. rész - Sima ügy
A lakosztály óriási volt, mint egy kisebb lakás, nappalival, két szobával és egy fürdővel. A berendezés modern volt, nem volt benne egy antik tárgy sem, ezzel sokkal otthonosabb képet kialakítva bennem. Amint beléptem az ajtón Fernando csendre intett és leültetett a kanapéra.
- Kérsz valamit inni? - Kérdezte előttem állva.
- Köszönöm nem! - Hajtottam le a fejem. Feszélyezve éreztem magam a társaságában és tudtam jól, hogy míg nem tisztázzuk a köztünk történt eseményeket, ez sem fog változni.
- Nem tudtam mit tervez Robert. - Ült le mellém és szembe fordult velem. - Ha nehézséget okoz velem...
- Nem, nem lesz probléma. - Emeltem rá a tekintetem és nagy nehezen mosolyra húztam a számat. Nem tagadom, kicsit sem örültem a kialakult helyzetnek. - A főnököm vagy, én pedig az alkalmazottad.
- Kezdjünk mindent előröl? - Nézett szomorú szemekkel.
- Nem, inkább folytassuk ott, ahol pár hete abbahagytuk... Kérlek!
- Rendben van! - Bólintott egyet lassan. Látszott rajta, hogy ezzel a válasszal sincs túlságosan megelégedve. - Most viszont meg kéne beszélnünk néhány dolgot.
- Oké! - Lettem rögtön élénkebb. - Kezdjük mondjuk azzal, hogy nálad milyen egy versenyhétvége.
- Szerdán szoktam iderepülni. Ezen a napon még nincs kötelező program, de én ki szoktam menni a pályára. Csütörtökön délelőtt van az eligazítás, a pálya bejárás és ilyenkor szoktuk a fontosabb dolgokat megbeszélni a mérnökökkel.
- Ezeken nekünk nem kell ott lennünk, ugye?
- Nem. - Rázta meg a fejét. - Csütörtökre be szoktak rakni még néhány PR rendezvényt és interjút, ezért csak este fogok visszaérni a szállodába. Pénteken vannak a szabad edzések. Ezekre, ha szeretnétek kijöhettek, de én jobban örülnék, ha elvinnéd Hadat valahová. Nem szeretem, ha a pályán van, túl sok a riporter.
- Megoldható!
- Szombaton sem fontos kijönnötök, maximum délután, akkor van az időmérő és Hada szereti nézni. Ha szeretnéd, szólok Eduardonak és Ő majd visszajön értetek a hotelbe.
- Ki az az Eduardo?
- A személyi edzőm. Majd bemutatom neked, a többiekkel együtt.
- Hány emberrel dolgozol együtt?
- Nem tudom, nem volt még időm megszámolni őket. - Moslyodott el. - Nagyon sokan vagyunk egy csapatnál.
- Áhh! És vasárnap, ugye futam van?
- Igen, akkor együtt megyünk majd ki, délelőtt. Az lesz az egyetlen nap, amikor korán kell majd kelned. A fő feladatod pedig, hogy mindig Hada mellett legyél, figyelj és vigyázz rá.
- Rendben van! - Bólintottam immáron sokadjára. - Kell még
valamit tudnom?
- Igen, lenne itt még valami. - Vett egy mély levegőt Fernando. - A sajtó úgy tudj, hogy Hada a keresztlányom. Így szerettük volna megvédeni Raquellel.
- Tőlem nem tudnak meg semmit. - Mosolyodtam el. - Nem nyilatkozom egy újságnak vagy tévé stábnak sem, ezt megígérem!
- Köszönöm. - Ölelt meg hitelen, csak percekkel később engedett el, mikor is mélyen a szemembe nézett, majd felállt és az ajtóhoz sétált. - Most mennem kell a pályára. Hívj, ha szükséged lenne rám!
Meg sem várta a válaszom, kilépett az ajtón, magamra hagyva az újonnan szerzett információkkal és egy kislánnyal.
Benéztem Hada szobájába, a kicsi úgy aludt az óriási francia ágyon, átölelve óriási plüskutyusa nyakát, mint egy angyal. Amilyen csendesen csak tudtam, behúztam a bőröndjeimet az ajtón és
elkezdtem kipakolni azoknak tartalmát a szekrényekbe, valamint a fürdőbe. Hada és Fernando holmijai már valamelyest a helyükön voltak, így nem kellett különösebben rendezkednem, odaraktam a cuccaimat, ahol helyet találtam.
- Natalie néni? - Hallottam meg egy halk nyöszörgést, amint a bőröndömet betoltam az ágyunk alá.
- Szia Kicsim! - Ültem le mellé. - Felébredtél?
- Igen! Hol van apa?
- Apa elment körbenézni a pályára, ketten maradtunk. - Simítottam végig az arcán.
- És a néni, aki vigyázni fog rám? Ő hol van?
- Itt ül melletted. - Többet sem kellett mondanom, a nyakamba vetette magát és a kutyusával a kezébe szorosan átölelt. Ekkor lépett be a szobába Fernando és mosolyogva vette tudomásul,
hogy titkon bármennyire is kételkedtünk benne, hogy hogyan fogunk majd együtt boldogulni, a kezdés igazán jóra sikeredett.
- Kérsz valamit inni? - Kérdezte előttem állva.
- Köszönöm nem! - Hajtottam le a fejem. Feszélyezve éreztem magam a társaságában és tudtam jól, hogy míg nem tisztázzuk a köztünk történt eseményeket, ez sem fog változni.
- Nem tudtam mit tervez Robert. - Ült le mellém és szembe fordult velem. - Ha nehézséget okoz velem...
- Nem, nem lesz probléma. - Emeltem rá a tekintetem és nagy nehezen mosolyra húztam a számat. Nem tagadom, kicsit sem örültem a kialakult helyzetnek. - A főnököm vagy, én pedig az alkalmazottad.
- Kezdjünk mindent előröl? - Nézett szomorú szemekkel.
- Nem, inkább folytassuk ott, ahol pár hete abbahagytuk... Kérlek!
- Rendben van! - Bólintott egyet lassan. Látszott rajta, hogy ezzel a válasszal sincs túlságosan megelégedve. - Most viszont meg kéne beszélnünk néhány dolgot.
- Oké! - Lettem rögtön élénkebb. - Kezdjük mondjuk azzal, hogy nálad milyen egy versenyhétvége.
- Szerdán szoktam iderepülni. Ezen a napon még nincs kötelező program, de én ki szoktam menni a pályára. Csütörtökön délelőtt van az eligazítás, a pálya bejárás és ilyenkor szoktuk a fontosabb dolgokat megbeszélni a mérnökökkel.
- Ezeken nekünk nem kell ott lennünk, ugye?
- Nem. - Rázta meg a fejét. - Csütörtökre be szoktak rakni még néhány PR rendezvényt és interjút, ezért csak este fogok visszaérni a szállodába. Pénteken vannak a szabad edzések. Ezekre, ha szeretnétek kijöhettek, de én jobban örülnék, ha elvinnéd Hadat valahová. Nem szeretem, ha a pályán van, túl sok a riporter.
- Megoldható!
- Szombaton sem fontos kijönnötök, maximum délután, akkor van az időmérő és Hada szereti nézni. Ha szeretnéd, szólok Eduardonak és Ő majd visszajön értetek a hotelbe.
- Ki az az Eduardo?
- A személyi edzőm. Majd bemutatom neked, a többiekkel együtt.
- Hány emberrel dolgozol együtt?
- Nem tudom, nem volt még időm megszámolni őket. - Moslyodott el. - Nagyon sokan vagyunk egy csapatnál.
- Áhh! És vasárnap, ugye futam van?
- Igen, akkor együtt megyünk majd ki, délelőtt. Az lesz az egyetlen nap, amikor korán kell majd kelned. A fő feladatod pedig, hogy mindig Hada mellett legyél, figyelj és vigyázz rá.
- Rendben van! - Bólintottam immáron sokadjára. - Kell még
valamit tudnom?
- Igen, lenne itt még valami. - Vett egy mély levegőt Fernando. - A sajtó úgy tudj, hogy Hada a keresztlányom. Így szerettük volna megvédeni Raquellel.
- Tőlem nem tudnak meg semmit. - Mosolyodtam el. - Nem nyilatkozom egy újságnak vagy tévé stábnak sem, ezt megígérem!
- Köszönöm. - Ölelt meg hitelen, csak percekkel később engedett el, mikor is mélyen a szemembe nézett, majd felállt és az ajtóhoz sétált. - Most mennem kell a pályára. Hívj, ha szükséged lenne rám!
Meg sem várta a válaszom, kilépett az ajtón, magamra hagyva az újonnan szerzett információkkal és egy kislánnyal.
Benéztem Hada szobájába, a kicsi úgy aludt az óriási francia ágyon, átölelve óriási plüskutyusa nyakát, mint egy angyal. Amilyen csendesen csak tudtam, behúztam a bőröndjeimet az ajtón és
elkezdtem kipakolni azoknak tartalmát a szekrényekbe, valamint a fürdőbe. Hada és Fernando holmijai már valamelyest a helyükön voltak, így nem kellett különösebben rendezkednem, odaraktam a cuccaimat, ahol helyet találtam.
- Natalie néni? - Hallottam meg egy halk nyöszörgést, amint a bőröndömet betoltam az ágyunk alá.
- Szia Kicsim! - Ültem le mellé. - Felébredtél?
- Igen! Hol van apa?
- Apa elment körbenézni a pályára, ketten maradtunk. - Simítottam végig az arcán.
- És a néni, aki vigyázni fog rám? Ő hol van?
- Itt ül melletted. - Többet sem kellett mondanom, a nyakamba vetette magát és a kutyusával a kezébe szorosan átölelt. Ekkor lépett be a szobába Fernando és mosolyogva vette tudomásul,
hogy titkon bármennyire is kételkedtünk benne, hogy hogyan fogunk majd együtt boldogulni, a kezdés igazán jóra sikeredett.
2010. november 21., vasárnap
13. rész - Jó úton
Az utunk nyugodtan telt Németország felé. Robert barátjával, akié a gép volt csak pár órával a felszállás után találkoztunk, ugyanis az ausztrál pilóta már aludt érkeztünkkor. Ám mikor felébredt rögtön megtaláltuka közös hangot, ami abban nyilatkozott meg, hogy Robert idegein
táncoltunk. Szegényt az út végére sikerült ténylegesen kifárasztanunk, így az utolsó órákat mindannyian álom országba járva tettük meg.
Német ország nem volt túl szimpatikus számomra, mikor kiléptünk a terminálból győződtem meg róla teljes mértékben. Hideg volt, fújt a szél és csepergett az eső is. A rajongók ellepték a repteret, én pedig ott álltam két pilóta között egy rövid nadrágban és egy toppban. Ezen
azonban el sem tudtam abban a pillanatban gondolkodni, ugyanis az előttünk álló két egyikébe irányított Robert. Még elbúcsúzni sem volt időm Marktól, de tudtam, jól, hogy a közel jövőben láthatom még.
- Bekísérjelek majd a hotelba, vagy elég, ha megadom a szoba számot? - Kérdezte a lengyel, mikor már egy fél órája a GPS monoton hangját hallgatva vezetett.
- Tessék? Mi nem egy hotelben fogunk lakni?
- Nem. A barátom egy másik csapatnál dolgozik. Minden csapat alkalmazottjai más-más hotelben szállnak meg. - Adta meg a következő kérdésemre is a választ.
- Ha nem lenne gond...
- Azért kérdeztem! - Mosolygott rám bátorítóan és lehúzódott egy kisebb utcába.
Megérkezve a hotelhez leesett az állam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alkalmazottat is egy ilyen óriási és fényűző szállodában szállásolnak majd el. Ekkor gondolkoztam csak el rajta, hogy vajon melyik csapatnál is dolgozhat az illető. Az öt csillagot elnézve nem a legszegényebbek egyikénél. Elsőként a Ferrari, McLaren és Mercedes hármasa ugrott be. Nekik arra is akad pénzük, hogy akár egy szerelőt ilyen körülmények között tartsanak.
Miközben én ezen gondolkoztam, Robert lekanyarodott a mélygarázs bejáratához és beparkolt egy üresen hagyott helyre.
- Gyere, késésben vagyunk és Ő nem lesz olyan elnéző, mint Mark.
- Remek, megint időhöz leszek kötve.
- Mint a munkahelyek többségénél, igen. - Rázta meg a fejét a lengyel és óriási léptekkel közeledett a lift irányába. Pár percen belül már a 205-ös szoba előtt várakoztunk kéztördelve leendő főnökömre. Nem tudtam mire számítsak, de próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni.
Vettem egy utolsó mély lélegzetet, mikor láttam, hogy a kilincs lesüllyed, de akkor még nem sejtettem, hogy ezt a levegőt perceken keresztül a tüdőmben fogom majd tárolni.
- Natalie? - Nézett rám nagy szemekkel az ajtóban álló férfi.
- Még hogy nem pilóta, ugye? - Dörmögtem oda Robertnek vigyázva, hogy véletlen se hallja meg az érintett.
- Rob, miért hoztad őt ide? - Kérdezte velem egyidejűleg a leendő főnököm, de a lengyelhez mintha egyik kérdés sem jutott volna el. Feltartotta a kezét és belekezdett a mondandójába.
- Had mutassalak be titeket egymásnak! Natalie, Ő itt a főnököd Fernando Alonso. Fer, Ő itt Natalie Thomas, a dada, akit kerestél. Én pedig most magatokra hagylak titeket, ismerkedjetek csak. Sziasztok! - Távozott angolosan, mire mi egymásra néztünk és elnevettük magunkat.
A hangos nevetés után azonban kínos csend következett. Némán vizslattuk egymást, mintha csak a változásokat akarnánk észrevenni a másikon, amelyet a külön töltött idő óta szereztünk. Azonban csalódnunk kellett, ez az egy hét ugyanis nem változtatott rajtunk semmit, semmi
olyat, ami első pillanatban szembetűnő lett volna a másik számára.
Aztán a spanyol hirtelen elmosolyodott, majd tágra nyitotta előttem az ajtót.
- Fernando Alonso! - Nyújtotta felém a kezét.
- Natalie Thomas! - Mosolyodtam el és magam mögött húzva az ajtóba hagyott bőröndöket beléptem a lakosztályunk ajtaján.
táncoltunk. Szegényt az út végére sikerült ténylegesen kifárasztanunk, így az utolsó órákat mindannyian álom országba járva tettük meg.
Német ország nem volt túl szimpatikus számomra, mikor kiléptünk a terminálból győződtem meg róla teljes mértékben. Hideg volt, fújt a szél és csepergett az eső is. A rajongók ellepték a repteret, én pedig ott álltam két pilóta között egy rövid nadrágban és egy toppban. Ezen
azonban el sem tudtam abban a pillanatban gondolkodni, ugyanis az előttünk álló két egyikébe irányított Robert. Még elbúcsúzni sem volt időm Marktól, de tudtam, jól, hogy a közel jövőben láthatom még.
- Bekísérjelek majd a hotelba, vagy elég, ha megadom a szoba számot? - Kérdezte a lengyel, mikor már egy fél órája a GPS monoton hangját hallgatva vezetett.
- Tessék? Mi nem egy hotelben fogunk lakni?
- Nem. A barátom egy másik csapatnál dolgozik. Minden csapat alkalmazottjai más-más hotelben szállnak meg. - Adta meg a következő kérdésemre is a választ.
- Ha nem lenne gond...
- Azért kérdeztem! - Mosolygott rám bátorítóan és lehúzódott egy kisebb utcába.
Megérkezve a hotelhez leesett az állam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alkalmazottat is egy ilyen óriási és fényűző szállodában szállásolnak majd el. Ekkor gondolkoztam csak el rajta, hogy vajon melyik csapatnál is dolgozhat az illető. Az öt csillagot elnézve nem a legszegényebbek egyikénél. Elsőként a Ferrari, McLaren és Mercedes hármasa ugrott be. Nekik arra is akad pénzük, hogy akár egy szerelőt ilyen körülmények között tartsanak.
Miközben én ezen gondolkoztam, Robert lekanyarodott a mélygarázs bejáratához és beparkolt egy üresen hagyott helyre.
- Gyere, késésben vagyunk és Ő nem lesz olyan elnéző, mint Mark.
- Remek, megint időhöz leszek kötve.
- Mint a munkahelyek többségénél, igen. - Rázta meg a fejét a lengyel és óriási léptekkel közeledett a lift irányába. Pár percen belül már a 205-ös szoba előtt várakoztunk kéztördelve leendő főnökömre. Nem tudtam mire számítsak, de próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni.
Vettem egy utolsó mély lélegzetet, mikor láttam, hogy a kilincs lesüllyed, de akkor még nem sejtettem, hogy ezt a levegőt perceken keresztül a tüdőmben fogom majd tárolni.
- Natalie? - Nézett rám nagy szemekkel az ajtóban álló férfi.
- Még hogy nem pilóta, ugye? - Dörmögtem oda Robertnek vigyázva, hogy véletlen se hallja meg az érintett.
- Rob, miért hoztad őt ide? - Kérdezte velem egyidejűleg a leendő főnököm, de a lengyelhez mintha egyik kérdés sem jutott volna el. Feltartotta a kezét és belekezdett a mondandójába.
- Had mutassalak be titeket egymásnak! Natalie, Ő itt a főnököd Fernando Alonso. Fer, Ő itt Natalie Thomas, a dada, akit kerestél. Én pedig most magatokra hagylak titeket, ismerkedjetek csak. Sziasztok! - Távozott angolosan, mire mi egymásra néztünk és elnevettük magunkat.
A hangos nevetés után azonban kínos csend következett. Némán vizslattuk egymást, mintha csak a változásokat akarnánk észrevenni a másikon, amelyet a külön töltött idő óta szereztünk. Azonban csalódnunk kellett, ez az egy hét ugyanis nem változtatott rajtunk semmit, semmi
olyat, ami első pillanatban szembetűnő lett volna a másik számára.
Aztán a spanyol hirtelen elmosolyodott, majd tágra nyitotta előttem az ajtót.
- Fernando Alonso! - Nyújtotta felém a kezét.
- Natalie Thomas! - Mosolyodtam el és magam mögött húzva az ajtóba hagyott bőröndöket beléptem a lakosztályunk ajtaján.
2010. november 17., szerda
12. rész - Nehézkes indulás
Reggel szó szerint a rosszullét kerülgetett, mikor megszólalt az ébresztőm
hangja. A szemem szabályosan fájt kinyitni és ugyanazt a kimerültséget
éreztem, mint mikor pár napja hazaértem a munkából. Semmi kedvem
sem volt ma felkelni, repülőre ülni pedig aztán végképp nem. Nagy
nehezen mégis sikerült ledobnom magamról a vékony plédet, amely
még vastagnak is bizonyult ebben a nyári melegben, és nekiláttam a
készülődésnek. Örömmel nyugtáztam, hogy sem a szem ceruzával
nem szúrtam ki a szememet, sem a haj vasalóval nem égettem meg
a fülemet. Ezek után már csak egyre jobb lehet ez a nap.
Pár órával később az autó mellett álltam egy farmer sortban, valamint egy
ezüst nyakbakötős toppban a kutyám pórázával a kezemben, és próbáltam
meggyőzni Skarbot, hogy ugorjon be a kocsi hátsó ülésére, ahol már
tegnap elhelyeztem neki egy takarót. Kezdetben kérleltem, későbbiekben
könyörögtem és már a parancsoló hangnemmel is megpróbálkoztam, de
a kutya meg se mozdult. Soha életében nem ült még autóban, így nem
csodálom, hogy egy cseppet meg volt rémülve, de erre most akkor sem
volt időm. Nagy nehezen felemeltem a több kilós retrivert, aki az utóbbi
hónapokban már kezdte megközelíteni kifejlett méretét és felraktam az
ülésre. Úgy látom még mindig nagyon hiszékeny vagyok a jó napokat
illetően.
Végül fél órás késéssel értem oda egy igen ideges Robert Kubica
nevű pilóta házához, aki már valószínüleg hosszú percek óta a
nyitott csomagtartójú Renaultja mellett várhatott rám. Egy pillanatra
lehajtottam a fejem, vettem egy mély lélegzetet és erőltetett mosollyal
figyeltem, amit a lengyel nagy léptekkel felém közeledik.
- Jó reggelt!
- Vidd be a kutyád, addig én bepakolom a csomagjaidat! Siess! - Nem
mertem ellenszegülni. Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az
autóból és magammal húzva Skarbot közelítettem meg az óriási házat.
Még messziről is hallottam, ahogyan Robert az anyanyelvén dörmög
valamit, amin normális esetben jót nevettem volna, de most nagyon
szégyelltem magamat. Vagy százszor elmondta, hogy érjek ide időben,
mert az egyik haverja magán gépén utazunk, ráadásul az egész hétvégén
tűrte, hogy zaklatom, én pedig erre az egy aprócska dologra sem voltam
képes.
A bejárati ajtón belépve egy óriási nappaliba jutottam. A helység modern
volt, mégsem rideg. A falak halvány barack árnyalatúak, a bútorok
leginkább krém színben pompáztak, de növényt vagy bármilyen élő
dolgot még ha nagyon kerestem volna, se találhattam. Pont, mint otthon.
Mosolyodtam el egy pillanatra. Skarbot lecsatoltam a pórázról, amit az
egyik fogasra akasztottam, a zacskót pedig, amelyben a játékai és egyéb
dolgai voltak az ajtó mellé rakta. Nem akartam húzni Robert idejét és
idegeit egyaránt, így futó léptekben közelítettem meg a kocsiját, és bár
nem ült benne, én azért bepattantam az anyós ülésre.
- Gyors voltál! - Lágyult meg egy kicsit, mikor pár perc elteltével
beszállt mellém. - Indulhatunk?
- Persze! - Bólintottam és bekötöttem magam. - Sajnálom, hogy
elkéstem, tudod Skarb még nem utazott autóban és komoly feladatot
jelentett betuszkolni oda.
- El tudom képzelni. - Biccentett. - De máskor kelj hamarabb, mert
egyszer még megbüntetnek, ha miattad folyton 150-nel kell hajtanom
lakott területen! Ránéztem a kilométer órára és tényleg nem hazudott,
ilyenkor tudtam jól, hogy nem érdemes a tájat nézni, így becsuktam a
szemeimet és úgy élveztem a sebességet egészen addig, míg Robert
le nem állította a motort.
- Meg is érkeztünk!
A reptéren nem volt idő bámészkodásra. Rögtön egy elkerített terminál
felé vezettek minket, ahol átestünk az ilyenkor szokásos vizsgálatokon,
ami itt valahogy sokkal gyorsabban ment, mint a menetrend szerinti
járatoknál szokás. Ezek után pedig már semmi akadálya sem volt,
hogy a magán járatunk felé vegyük az irányt.
hangja. A szemem szabályosan fájt kinyitni és ugyanazt a kimerültséget
éreztem, mint mikor pár napja hazaértem a munkából. Semmi kedvem
sem volt ma felkelni, repülőre ülni pedig aztán végképp nem. Nagy
nehezen mégis sikerült ledobnom magamról a vékony plédet, amely
még vastagnak is bizonyult ebben a nyári melegben, és nekiláttam a
készülődésnek. Örömmel nyugtáztam, hogy sem a szem ceruzával
nem szúrtam ki a szememet, sem a haj vasalóval nem égettem meg
a fülemet. Ezek után már csak egyre jobb lehet ez a nap.
Pár órával később az autó mellett álltam egy farmer sortban, valamint egy
ezüst nyakbakötős toppban a kutyám pórázával a kezemben, és próbáltam
meggyőzni Skarbot, hogy ugorjon be a kocsi hátsó ülésére, ahol már
tegnap elhelyeztem neki egy takarót. Kezdetben kérleltem, későbbiekben
könyörögtem és már a parancsoló hangnemmel is megpróbálkoztam, de
a kutya meg se mozdult. Soha életében nem ült még autóban, így nem
csodálom, hogy egy cseppet meg volt rémülve, de erre most akkor sem
volt időm. Nagy nehezen felemeltem a több kilós retrivert, aki az utóbbi
hónapokban már kezdte megközelíteni kifejlett méretét és felraktam az
ülésre. Úgy látom még mindig nagyon hiszékeny vagyok a jó napokat
illetően.
Végül fél órás késéssel értem oda egy igen ideges Robert Kubica
nevű pilóta házához, aki már valószínüleg hosszú percek óta a
nyitott csomagtartójú Renaultja mellett várhatott rám. Egy pillanatra
lehajtottam a fejem, vettem egy mély lélegzetet és erőltetett mosollyal
figyeltem, amit a lengyel nagy léptekkel felém közeledik.
- Jó reggelt!
- Vidd be a kutyád, addig én bepakolom a csomagjaidat! Siess! - Nem
mertem ellenszegülni. Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az
autóból és magammal húzva Skarbot közelítettem meg az óriási házat.
Még messziről is hallottam, ahogyan Robert az anyanyelvén dörmög
valamit, amin normális esetben jót nevettem volna, de most nagyon
szégyelltem magamat. Vagy százszor elmondta, hogy érjek ide időben,
mert az egyik haverja magán gépén utazunk, ráadásul az egész hétvégén
tűrte, hogy zaklatom, én pedig erre az egy aprócska dologra sem voltam
képes.
A bejárati ajtón belépve egy óriási nappaliba jutottam. A helység modern
volt, mégsem rideg. A falak halvány barack árnyalatúak, a bútorok
leginkább krém színben pompáztak, de növényt vagy bármilyen élő
dolgot még ha nagyon kerestem volna, se találhattam. Pont, mint otthon.
Mosolyodtam el egy pillanatra. Skarbot lecsatoltam a pórázról, amit az
egyik fogasra akasztottam, a zacskót pedig, amelyben a játékai és egyéb
dolgai voltak az ajtó mellé rakta. Nem akartam húzni Robert idejét és
idegeit egyaránt, így futó léptekben közelítettem meg a kocsiját, és bár
nem ült benne, én azért bepattantam az anyós ülésre.
- Gyors voltál! - Lágyult meg egy kicsit, mikor pár perc elteltével
beszállt mellém. - Indulhatunk?
- Persze! - Bólintottam és bekötöttem magam. - Sajnálom, hogy
elkéstem, tudod Skarb még nem utazott autóban és komoly feladatot
jelentett betuszkolni oda.
- El tudom képzelni. - Biccentett. - De máskor kelj hamarabb, mert
egyszer még megbüntetnek, ha miattad folyton 150-nel kell hajtanom
lakott területen! Ránéztem a kilométer órára és tényleg nem hazudott,
ilyenkor tudtam jól, hogy nem érdemes a tájat nézni, így becsuktam a
szemeimet és úgy élveztem a sebességet egészen addig, míg Robert
le nem állította a motort.
- Meg is érkeztünk!
A reptéren nem volt idő bámészkodásra. Rögtön egy elkerített terminál
felé vezettek minket, ahol átestünk az ilyenkor szokásos vizsgálatokon,
ami itt valahogy sokkal gyorsabban ment, mint a menetrend szerinti
járatoknál szokás. Ezek után pedig már semmi akadálya sem volt,
hogy a magán járatunk felé vegyük az irányt.
2010. november 15., hétfő
11. rész - Egy jó barát
Este volt időm egy kicsit gondolkodni. Nem értettem miért nekem kínál fel az élet mindig ilyen lehetőségeket. Folytonosan hibázok és mindig kapok kiutat. Örültem ennek az új munkának, amellyel véget vethetek a monoton hétköznapoknak, de ezzel együtt féltem is. Fogalmam sem
volt, hogy jó ötlet-e beleugrani ismét az ismeretlenbe ezúttal és nem ütöm-e majd meg nagyon a bokám. Ám mégsem szerettem volna visszautasítani ezt az ajánlatot.
A hétvége folyamán szinte minden aprócska dolgot el tudtam intézni. A felmondásomat pénteken beadtam E-mailben az igazgatóságnak, amelyre még aznap este választ kaptam. Immáron hivatalosan is munka nélküli lettem. Legalábbis egy időre biztosan. Pihenésre
szinte semmi időm sem maradt. Magamat ismerve már szombaton nekiláttam a pakolásnak, hogy véletlenül se felejtsek itthon semmit. Persze ehhez szükségem volt Robert segítségére is, akit minimum óránként zaklattam olyan fontos kérdésekkel telefonon, mint például, hogy milyen ruhákat vigyek majd, vagy hány bőröndöt engednek fel a repülőre. Mindez kezdődött reggel fél hatkor és este nyolckor fejeződött be.
Keddre aztán már minden kezdett összeállni. Bocsánat, majdnem minden. Összepakoltam az összes cuccot, amire szükségem lehet, betartva a "maximum két bőröndös" szabályt; kerestem egy megbízható szomszédot, aki néha napján ránéz majd a házamra, míg távol vagyok; és még az óvodába is bementem elbúcsúzni a gyerekektől, valamint elhozni onnan a holmijaimat. Azonban
Skarbnak nem sikerült helyet találnom. Lett volna olyan, aki szívesen örökbe fogadta volna és olyan is akadt, aki kutya hoteleket ajánlott, de nekem egyik sem tűnt megfelelő megoldásnak.
Tanácstalanul ültem a kanapén, a kutyám fejét simogatva, amely az ölemben pihent és azon gondolkodtam, hogy lehet tényleg jobb lenne neki egy szerető családban. Azonban ekkor belenéztem az óriási barna szemeibe, amelyekkel rögtön le tudott beszélni erről az alternatíváról. Kezembe vettem a telefonom és az utolsó mentsváram számát kerestem ki belőle.
- Szia Natalie! Készen állsz? Sikerült mindent elintézned? - Hallottam a férfi izgatott hangját a vonal másik végéről. Most kéne előállnom a "Milyen időjárás várható a hétvégére" című kérdésemmel és biztos vagyok benne, hogy rögtön megszakítaná a vonalat.
- Majdnem Robert. - Simogattam továbbra is az arany retriver fejecskéjét. - Nem találtam Skarban megfelelő helyet.
- Milyen kincsnek akarsz te megfelelő helyet találni? - Kérdezte értetlenül lengyel barátom, akinek anyanyelvének egyik becses szavát használtam a kis állat elnevezésére.
- A kutyámnak. Nem vihetnénk magunkkal? - Kérdeztem kérlelő hangnemben.
- Nem! - Hangzott a határozott válasz. - Viszont áthozhatnád addig hozzánk. A barátnőm biztosan jól ellenne vele.
- Ezt nem várhatom el tőled. Csak nyűg lenne neki.
- Tudod Ő most nem igazán szeretne kimenni a házból. Biztosan örülne egy kis társaságnak, de egy saját kutyát nem vállalok be!
- A beteg barátnődre akarsz rábízni egy neveletlen kölyök kutyát? - Kérdeztem cseppet nevetve, cseppet számonkérően.
- Nem beteg. - Hallottam, hogy picit hezitál mielőtt folytatnám, de nem akartam közbeszólni. Hagytam, hogy eldöntse, el akarja-e mondani nekem, vagy sem. - Terhes.
- Micsoda? - Kiáltottam fel, mire Skarb ijedten ugrott fel az ölemből. - Apa leszel? Gratulálok!
- Köszönöm! - Mondta büszkén. - De erről senkinek egy szót se, oké? Csak te és a szüleink tudnak róla.
- Persze, nem mondok semmit! És biztosan nem lesz terhére egy kutya?
- Biztosan! - Hangzott a határozott visszaigazolás. - Viszont most menj aludni, lassan kilenc lesz és holnap még át kéne hoznod a kutyust ide. Vagy menjek érted?
- Nem-nem! Majd én odamegyek! Ha nem gond ott is hagynám a kocsimat.
- Megoldható! - Mondta ásítva. - De most már irány az ágy, holnap korán kelsz! Jó éjt!
- Neked is Robert... És mindent köszönök! - Suttogtam a végét már csak magamnak.
Sosem voltam egy korán fekvős típus, ahhoz nagyon el kellett fáradjak, hogy kilenc órakor álomra hajtsam a fejem, és a szervezkedés nem számított annyira kimerítő dolognak. Tudtam
jól, hogy holnap megkésőbb hajnali háromkor fel kell keljek, hogy mindent el tudjak intézni és minimum hat-hét óra alvásra szükségem lenne előttem, de semmi kedvem sem volt ilyen
korán lefeküdni. Fogtam hát Skarb pórázát és elindultam egy hosszabb sétára vele.
- Nagyon fogsz hiányozni, remélem tudod! - Néztem rá miközben becsatoltam a nyakörvét. - De ajánlom neked, hogy semmi rosszat ne haljak felőled, vagy még egy hétig maradhatsz és élvezheted Robert bácsi vendég szeretetét. Ő tudod nem igazán díjazza, ha éjnek évadján sétálni akarsz, vagy kiveszed a kezéből a kaját. - Simogattam meg a fejét és kiléptünk a sötét utcára.
volt, hogy jó ötlet-e beleugrani ismét az ismeretlenbe ezúttal és nem ütöm-e majd meg nagyon a bokám. Ám mégsem szerettem volna visszautasítani ezt az ajánlatot.
A hétvége folyamán szinte minden aprócska dolgot el tudtam intézni. A felmondásomat pénteken beadtam E-mailben az igazgatóságnak, amelyre még aznap este választ kaptam. Immáron hivatalosan is munka nélküli lettem. Legalábbis egy időre biztosan. Pihenésre
szinte semmi időm sem maradt. Magamat ismerve már szombaton nekiláttam a pakolásnak, hogy véletlenül se felejtsek itthon semmit. Persze ehhez szükségem volt Robert segítségére is, akit minimum óránként zaklattam olyan fontos kérdésekkel telefonon, mint például, hogy milyen ruhákat vigyek majd, vagy hány bőröndöt engednek fel a repülőre. Mindez kezdődött reggel fél hatkor és este nyolckor fejeződött be.
Keddre aztán már minden kezdett összeállni. Bocsánat, majdnem minden. Összepakoltam az összes cuccot, amire szükségem lehet, betartva a "maximum két bőröndös" szabályt; kerestem egy megbízható szomszédot, aki néha napján ránéz majd a házamra, míg távol vagyok; és még az óvodába is bementem elbúcsúzni a gyerekektől, valamint elhozni onnan a holmijaimat. Azonban
Skarbnak nem sikerült helyet találnom. Lett volna olyan, aki szívesen örökbe fogadta volna és olyan is akadt, aki kutya hoteleket ajánlott, de nekem egyik sem tűnt megfelelő megoldásnak.
Tanácstalanul ültem a kanapén, a kutyám fejét simogatva, amely az ölemben pihent és azon gondolkodtam, hogy lehet tényleg jobb lenne neki egy szerető családban. Azonban ekkor belenéztem az óriási barna szemeibe, amelyekkel rögtön le tudott beszélni erről az alternatíváról. Kezembe vettem a telefonom és az utolsó mentsváram számát kerestem ki belőle.
- Szia Natalie! Készen állsz? Sikerült mindent elintézned? - Hallottam a férfi izgatott hangját a vonal másik végéről. Most kéne előállnom a "Milyen időjárás várható a hétvégére" című kérdésemmel és biztos vagyok benne, hogy rögtön megszakítaná a vonalat.
- Majdnem Robert. - Simogattam továbbra is az arany retriver fejecskéjét. - Nem találtam Skarban megfelelő helyet.
- Milyen kincsnek akarsz te megfelelő helyet találni? - Kérdezte értetlenül lengyel barátom, akinek anyanyelvének egyik becses szavát használtam a kis állat elnevezésére.
- A kutyámnak. Nem vihetnénk magunkkal? - Kérdeztem kérlelő hangnemben.
- Nem! - Hangzott a határozott válasz. - Viszont áthozhatnád addig hozzánk. A barátnőm biztosan jól ellenne vele.
- Ezt nem várhatom el tőled. Csak nyűg lenne neki.
- Tudod Ő most nem igazán szeretne kimenni a házból. Biztosan örülne egy kis társaságnak, de egy saját kutyát nem vállalok be!
- A beteg barátnődre akarsz rábízni egy neveletlen kölyök kutyát? - Kérdeztem cseppet nevetve, cseppet számonkérően.
- Nem beteg. - Hallottam, hogy picit hezitál mielőtt folytatnám, de nem akartam közbeszólni. Hagytam, hogy eldöntse, el akarja-e mondani nekem, vagy sem. - Terhes.
- Micsoda? - Kiáltottam fel, mire Skarb ijedten ugrott fel az ölemből. - Apa leszel? Gratulálok!
- Köszönöm! - Mondta büszkén. - De erről senkinek egy szót se, oké? Csak te és a szüleink tudnak róla.
- Persze, nem mondok semmit! És biztosan nem lesz terhére egy kutya?
- Biztosan! - Hangzott a határozott visszaigazolás. - Viszont most menj aludni, lassan kilenc lesz és holnap még át kéne hoznod a kutyust ide. Vagy menjek érted?
- Nem-nem! Majd én odamegyek! Ha nem gond ott is hagynám a kocsimat.
- Megoldható! - Mondta ásítva. - De most már irány az ágy, holnap korán kelsz! Jó éjt!
- Neked is Robert... És mindent köszönök! - Suttogtam a végét már csak magamnak.
Sosem voltam egy korán fekvős típus, ahhoz nagyon el kellett fáradjak, hogy kilenc órakor álomra hajtsam a fejem, és a szervezkedés nem számított annyira kimerítő dolognak. Tudtam
jól, hogy holnap megkésőbb hajnali háromkor fel kell keljek, hogy mindent el tudjak intézni és minimum hat-hét óra alvásra szükségem lenne előttem, de semmi kedvem sem volt ilyen
korán lefeküdni. Fogtam hát Skarb pórázát és elindultam egy hosszabb sétára vele.
- Nagyon fogsz hiányozni, remélem tudod! - Néztem rá miközben becsatoltam a nyakörvét. - De ajánlom neked, hogy semmi rosszat ne haljak felőled, vagy még egy hétig maradhatsz és élvezheted Robert bácsi vendég szeretetét. Ő tudod nem igazán díjazza, ha éjnek évadján sétálni akarsz, vagy kiveszed a kezéből a kaját. - Simogattam meg a fejét és kiléptünk a sötét utcára.
2010. november 13., szombat
10. rész - Kimerültség
Este hatra érkeztem haza, fejemben lejátszva megannyi lehetőség az autóúton.
Ha nem feküdtem volna le Fernandoval, ha nem megyek azon az estén át hozzájuk,
ha nem jövök ide. De rájöttem, hogy ezeknek a gondolatoknak semmi értelmük
sincsen. Hiszen, ha nem jöttem volna ide, nem ismerem meg Hadat és akkor
mennyi szép nappal lennék szegényebb; ha nem megyek át hozzájuk este, bármi
is történt volna magamat hibáztatnám; és ha nem fekszem le Fernandoval, egy
nagyon-nagyon szép éjszakát dobtam volna el magamtól. Minden egyes mozzanat
szükséges az életben ahhoz, hogy azokká váljunk, akik most vagyunk, azonban
engem ebben a pillanatban ez nem tudott vigasztalni.
Ledobtam a kulcsaimat az ajtó melletti asztalra, lehúztam a cipőmet, és
felakasztottam a táskámat, majd elterültem az ágyamon. Még az sem zavart
különösebb képp, hogy ruhában vagyok, annyira elfáradtam a mai napon, hogy
amint behunytam a szemeimet rögtön el is aludtam.
Az álmomat a csengő zaja zavarta meg. Lassan felültem az ágyamban, ám a
szemeim még mindig csukva voltak. Egész egyszerűen képtelen voltam kinyitni
őket. Vakul próbáltam kitapogatni, hogy merre lehet a köntösöm, majd mikor
végre a kezembe akadt kimásztam az ágyamból és magamra húztam azt. A
szemhéjaimmal még mindig komoly küzdelmet kellett vívjak, melyek a világért
sem akartak nyitva maradni.
Időm sem volt elgondolkodni ki állhat az ajtóban, az pedig, hogy belenézzek
abba a kis lyukacskába, ami komoly biztonsági célokra volt hivatott, lehetetlen
feladatnak tűnt. Így egész egyszerűen szélesre tártam az ajtót magam előtt és
vártam, hogy a friss hajnali levegő beáramoljon a vendégem mellett. Azonban
ezzel ellentétben, csak a meleg napsugarakat éreztem magamon.
- Szia... Robert? - Hunyorogtam az álmosság és az erős fény kettősétől.
- Natalie! - Sóhajtott megkönnyebbülten. - Mi történt?
- Mennyi az idő? - Kérdeztem egy kicsit meglepetten. Nem voltam
hozzászokva, hogy hajnali háromkor ilyen erősen süt a szemembe a nap.
- Dél múlt pár perccel. - Nézett az órájára a lengyel. - Öltözz fel és elviszlek
ebédelni, rendben?
- De nekem... nekem be kell mennem dolgozni. - Ellenkeztem és elindultam a
konyha felé, ahol a kifőzőből próbáltam minnél több kávét a bögrémbe önteni,
annak ellenére, hogy tisztába voltam vele, a világ összes feketéje kevés lenne
most hozzá, hogy a szemeimet normálisan ki tudjam nyitni.
- Már fölösleges lenne. Mire beérnél jöhetnél is haza. - Rántotta meg a vállát
az immáron konyhai asztalon támaszkodó autó versenyző. - Inkább azt
meséld el, hol voltál tegnap? Nem dolgoztál.
- Micsoda? - Pattant fel fél pillanat alatt a szemhéjam. Voltaképp már nem is
volt szükségem a kezemben tartott bögre tartalmára. - De én... én bent voltam
tegnap. Vagy csak álmodtam volna, hogy Fernando el akarja vinni a lányát?
- Nem, nem álmodtad, de ma már péntek van.
- Az nem létezik! - Ráztam meg a fejemet. - Nem aludhattam át két napot.
- Pedig nagyon úgy tűnik. - Mosolyodott el a lengyel. - Aggódtunk már érted.
- Mi ez a többes szám? Te és...
- Hada és Fernando is. Tegnap Ő hozta el a lányát és nagyon megijedt,
mikor azt hallotta az egyik óvónőtől, hogy nem tudnak rólad semmit.
- Tényleg? - Kérdeztem óvatosan. Nem igazán mertem elhinni a szavait.
- Igen! De gyere, mert van egy megoldás arra, hogy láthasd Hadat is,
szerintem tetszeni fog. - Kacsintott felém egyet és visszatolt a szobámba,
hogy galád módon megihassa a kávémat, míg én elkészülődöm.
Egy órával később már egy közeli kis étterem egyik eldugott sarkában ettük
az ebédünket. Nem tudom mivel érdemeltem ki Robert törődését, de nagyon
jól esett, hogy őszintén érdekli mi van velem. Azt az arcot, amivel az ajtómban
állt reggel, egyszerűen képtelenség lenne csak úgy megjátszani. Ezt, ha valaki,
hát én tényleg megtanulhattam már az életben.
- Elmondod? - Kérdeztem, mikor a pincér távozott az asztalunktól. Ő hirtelen
a szemembe nézett, olyan rémülten, mint akit éjnek évadján legmélyebb álmából
keltenek.
- Mégis mit? - Azok az tágra nyílt szemek, amikkel abban a pillanatban meredt
rám megmosolyogtattak. Majd hirtelen kitisztult az arca és folytatta. - Ja! Bocsi!
Szóval az egyik barátom, aki szinten a Forma-1-ben dolgozik - kevésbé nagy
sikerekkel, mint én - gyermek felvigyázót keres.
- Tisztázzuk! Egy pilótának keresel dadát, aki egy sokkal rosszabb autóban ül,
mint te és ezért több időt kell a pályán töltenie.
- Ki mondta, hogy pilótának keresek? Tudod a pilótákon kívül dolgoznak
nálunk mérnökök, szerelők... - Jött hévbe a rövid kis monológom hatására
a lengyel, amit kénytelen voltam félbe szakítani különben még holnap is itt
lennénk.
- Rendben van, bocsánat! - Tettem a szája elé a kezemet. - Rám gondoltál,
igaz?
- Elvállalod? - Felelt kérdéssel, miközben fürkésző tekintetével az arcomat
vizslatta.
- Átgondolom. - Bólintottam egyet. - Azt viszont nem mondtad, hogy
hogyan is működik ez az egész.
- Mert nem is tudom nála, hogy folyik a versenyek rendje. - Rántotta meg
a vállát, de én nem szóltam egy szót sem. Kivártam, míg elmondja Ő mit
csinál a nagydíj alkalmával. - Ez mindenkinél más, de én kedden vagy
szerdán szoktam indulni a helyszínre, ahová neked is kell majd jönnöd.
A repjegy miatt nem kell aggódnod, mindig időbe megkapod majd tőlem
vagy a haveromtól. A hetet szerintem nyugodtan töltheted majd a
szállodában, felesleges lenne kijönnöd a pályára egy kisgyerekkel.
Kivétel vasárnap.
- Miért mi lesz vasárnap?
- A futam! - Emelte az egekbe tekintetét.
- Értem. - Bólintottam egyet, komolyan fontolóra véve Robert ajánlatát.
- Ezt vehetem úgy, hogy elfogadtad? - Jelent meg egy félmosoly az
arcán. - Szerintem szerdára készen is lesz a szerződésed, addigra mindent
elintézek. - Hadarta el lelkesen, miközben intett a pincérnek a számláért.
- Héhéhé! - Próbáltam meg leállítani, de képtelenség volt.
- Szerdán találkozunk a reptéren! Addigra el tudsz mindent intézni?
- Megpróbálok! - Suttogtam mosolyogva.
- Rendben van! Remélem még találkozunk, de most sietnem kell
Hadáért! - Tette le az asztalra a pénzt. - Hívj, ha valami van és pihend
ki magad! Szerdán indulunk Németországba!
- Oké! - Mondtam nevetve, miközben a sietősen távozó lengyelt
figyeltem. Csak ekkor tudatosult bennem, mire is bólintottam rá
voltaképpen.
Ha nem feküdtem volna le Fernandoval, ha nem megyek azon az estén át hozzájuk,
ha nem jövök ide. De rájöttem, hogy ezeknek a gondolatoknak semmi értelmük
sincsen. Hiszen, ha nem jöttem volna ide, nem ismerem meg Hadat és akkor
mennyi szép nappal lennék szegényebb; ha nem megyek át hozzájuk este, bármi
is történt volna magamat hibáztatnám; és ha nem fekszem le Fernandoval, egy
nagyon-nagyon szép éjszakát dobtam volna el magamtól. Minden egyes mozzanat
szükséges az életben ahhoz, hogy azokká váljunk, akik most vagyunk, azonban
engem ebben a pillanatban ez nem tudott vigasztalni.
Ledobtam a kulcsaimat az ajtó melletti asztalra, lehúztam a cipőmet, és
felakasztottam a táskámat, majd elterültem az ágyamon. Még az sem zavart
különösebb képp, hogy ruhában vagyok, annyira elfáradtam a mai napon, hogy
amint behunytam a szemeimet rögtön el is aludtam.
Az álmomat a csengő zaja zavarta meg. Lassan felültem az ágyamban, ám a
szemeim még mindig csukva voltak. Egész egyszerűen képtelen voltam kinyitni
őket. Vakul próbáltam kitapogatni, hogy merre lehet a köntösöm, majd mikor
végre a kezembe akadt kimásztam az ágyamból és magamra húztam azt. A
szemhéjaimmal még mindig komoly küzdelmet kellett vívjak, melyek a világért
sem akartak nyitva maradni.
Időm sem volt elgondolkodni ki állhat az ajtóban, az pedig, hogy belenézzek
abba a kis lyukacskába, ami komoly biztonsági célokra volt hivatott, lehetetlen
feladatnak tűnt. Így egész egyszerűen szélesre tártam az ajtót magam előtt és
vártam, hogy a friss hajnali levegő beáramoljon a vendégem mellett. Azonban
ezzel ellentétben, csak a meleg napsugarakat éreztem magamon.
- Szia... Robert? - Hunyorogtam az álmosság és az erős fény kettősétől.
- Natalie! - Sóhajtott megkönnyebbülten. - Mi történt?
- Mennyi az idő? - Kérdeztem egy kicsit meglepetten. Nem voltam
hozzászokva, hogy hajnali háromkor ilyen erősen süt a szemembe a nap.
- Dél múlt pár perccel. - Nézett az órájára a lengyel. - Öltözz fel és elviszlek
ebédelni, rendben?
- De nekem... nekem be kell mennem dolgozni. - Ellenkeztem és elindultam a
konyha felé, ahol a kifőzőből próbáltam minnél több kávét a bögrémbe önteni,
annak ellenére, hogy tisztába voltam vele, a világ összes feketéje kevés lenne
most hozzá, hogy a szemeimet normálisan ki tudjam nyitni.
- Már fölösleges lenne. Mire beérnél jöhetnél is haza. - Rántotta meg a vállát
az immáron konyhai asztalon támaszkodó autó versenyző. - Inkább azt
meséld el, hol voltál tegnap? Nem dolgoztál.
- Micsoda? - Pattant fel fél pillanat alatt a szemhéjam. Voltaképp már nem is
volt szükségem a kezemben tartott bögre tartalmára. - De én... én bent voltam
tegnap. Vagy csak álmodtam volna, hogy Fernando el akarja vinni a lányát?
- Nem, nem álmodtad, de ma már péntek van.
- Az nem létezik! - Ráztam meg a fejemet. - Nem aludhattam át két napot.
- Pedig nagyon úgy tűnik. - Mosolyodott el a lengyel. - Aggódtunk már érted.
- Mi ez a többes szám? Te és...
- Hada és Fernando is. Tegnap Ő hozta el a lányát és nagyon megijedt,
mikor azt hallotta az egyik óvónőtől, hogy nem tudnak rólad semmit.
- Tényleg? - Kérdeztem óvatosan. Nem igazán mertem elhinni a szavait.
- Igen! De gyere, mert van egy megoldás arra, hogy láthasd Hadat is,
szerintem tetszeni fog. - Kacsintott felém egyet és visszatolt a szobámba,
hogy galád módon megihassa a kávémat, míg én elkészülődöm.
Egy órával később már egy közeli kis étterem egyik eldugott sarkában ettük
az ebédünket. Nem tudom mivel érdemeltem ki Robert törődését, de nagyon
jól esett, hogy őszintén érdekli mi van velem. Azt az arcot, amivel az ajtómban
állt reggel, egyszerűen képtelenség lenne csak úgy megjátszani. Ezt, ha valaki,
hát én tényleg megtanulhattam már az életben.
- Elmondod? - Kérdeztem, mikor a pincér távozott az asztalunktól. Ő hirtelen
a szemembe nézett, olyan rémülten, mint akit éjnek évadján legmélyebb álmából
keltenek.
- Mégis mit? - Azok az tágra nyílt szemek, amikkel abban a pillanatban meredt
rám megmosolyogtattak. Majd hirtelen kitisztult az arca és folytatta. - Ja! Bocsi!
Szóval az egyik barátom, aki szinten a Forma-1-ben dolgozik - kevésbé nagy
sikerekkel, mint én - gyermek felvigyázót keres.
- Tisztázzuk! Egy pilótának keresel dadát, aki egy sokkal rosszabb autóban ül,
mint te és ezért több időt kell a pályán töltenie.
- Ki mondta, hogy pilótának keresek? Tudod a pilótákon kívül dolgoznak
nálunk mérnökök, szerelők... - Jött hévbe a rövid kis monológom hatására
a lengyel, amit kénytelen voltam félbe szakítani különben még holnap is itt
lennénk.
- Rendben van, bocsánat! - Tettem a szája elé a kezemet. - Rám gondoltál,
igaz?
- Elvállalod? - Felelt kérdéssel, miközben fürkésző tekintetével az arcomat
vizslatta.
- Átgondolom. - Bólintottam egyet. - Azt viszont nem mondtad, hogy
hogyan is működik ez az egész.
- Mert nem is tudom nála, hogy folyik a versenyek rendje. - Rántotta meg
a vállát, de én nem szóltam egy szót sem. Kivártam, míg elmondja Ő mit
csinál a nagydíj alkalmával. - Ez mindenkinél más, de én kedden vagy
szerdán szoktam indulni a helyszínre, ahová neked is kell majd jönnöd.
A repjegy miatt nem kell aggódnod, mindig időbe megkapod majd tőlem
vagy a haveromtól. A hetet szerintem nyugodtan töltheted majd a
szállodában, felesleges lenne kijönnöd a pályára egy kisgyerekkel.
Kivétel vasárnap.
- Miért mi lesz vasárnap?
- A futam! - Emelte az egekbe tekintetét.
- Értem. - Bólintottam egyet, komolyan fontolóra véve Robert ajánlatát.
- Ezt vehetem úgy, hogy elfogadtad? - Jelent meg egy félmosoly az
arcán. - Szerintem szerdára készen is lesz a szerződésed, addigra mindent
elintézek. - Hadarta el lelkesen, miközben intett a pincérnek a számláért.
- Héhéhé! - Próbáltam meg leállítani, de képtelenség volt.
- Szerdán találkozunk a reptéren! Addigra el tudsz mindent intézni?
- Megpróbálok! - Suttogtam mosolyogva.
- Rendben van! Remélem még találkozunk, de most sietnem kell
Hadáért! - Tette le az asztalra a pénzt. - Hívj, ha valami van és pihend
ki magad! Szerdán indulunk Németországba!
- Oké! - Mondtam nevetve, miközben a sietősen távozó lengyelt
figyeltem. Csak ekkor tudatosult bennem, mire is bólintottam rá
voltaképpen.
2010. november 10., szerda
9. rész - Meg sem történt
Kora reggel keltem, ahogyan manapság mindig. Azonban a megszokott
halvány kék falak helyett egy sokkal melegebb árnyalatú szoba képét láttam
magam előtt. Lassan oldalra fordítottam a fejem, bíztam benne, hogy csak
álmodom, ám a mellettem békésen szunyókáló férfi látványa az utolsó
reményeimnek lett gyilkosa. Bódultan ültem fel az ágyban, szememmel
a ruháimat keresve minek egy részét a háló padlóján, a másikat pedig a
fürdőszoba egyik akasztóján találtam meg. Nem húztam sokáig az időt,
csak menekülni akartam, így hamar magamra kaptam a tegnap esti
öltözetem és mindössze egy papír cetlit, valamint egy SMS-t hagytam
magam után. Előbbit Fernandonak, utóbbit Robertnek címeztem, majd
rohanva hagytam magam mögött a házat, hogy elég időm maradjon a
haza útra és egy kis késéssel bár, de beérjek a munkahelyemre is.
Az oviban az egyik padon ülve figyeltem az órámat. Fernando már legalább
20 perce késik, ez nem jellemző rá. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy
felhívom, már a kezemben tartottam a mobilom, de végül megráztam a
fejem és hátradőltem a padon. A tiszta kék eget figyelve eszembe jutottak
a neki írt szavak. "Fernando! Sajnálom a tegnap éjszakát, nem lett volna
szabad megtennünk. Felejtsük el, jó? Puszillak, Natalie" Valóban sajnálom?
Tényleg megbántam volna életem legjobb éjszakáját? Egy érintés rángatott
ki az álom világomból.
- Szia! Már fél órája köszöngetek neked. - Mosolygott rám Robert fölém
hajolva.
- Szia! Bocsi, elbambultam egy kicsit. - Ültem fel lassan. - Nem is tudtam,
hogy neked is van gyereked.
- Mert nincsen is. Hadat hoztam el, Fernandonak nagyon fájt a feje.
- Azért valami jobbat is kitalálhattál volna útközben. - Láttam át rajta.
A gyanúmat csak még inkább igazolta a lengyelen megjelenő halvány
pír. - Ne is próbálkozz, inkább az igazat!
- Elmesélte mi volt tegnap éjszaka... Ismerem, igazat mondott neked.
- Szóval már az egész szomszédság tudja? - Kérdeztem semleges
hangon a távolba meredve.
- Nem, csak én. Teljesen kikelt magából, egyfolytában azt hajtogatta,
hogy mennyire hülye volt.
- Legalább igazat adtál neki?
- Ne légy ennyire kegyetlen vele, Ő tényleg szeret.
- Egy éjszakára sok pasi szeretett már, de köszönöm ebből többet nem
kérek. - Emeltem egy kicsit fel a hangom, amit az alap zaj szerencsére
elnyomott.
- Egy esélyt adj neki!
- Majd ezt még meglátom. És hogyan boldogultál a kis
tündérrel? - Néztem a barna kislány felé, aki megint egyedül táborozott
le az egyik fa árnyékában.
- Nehezen... Egész este meséket néztünk és társasoztunk. A végén
mindketten a kanapén aludtunk.
- Fájhat a nyakad rendesen. - Mosolyodtam el.
- Áhh, akkor ott is hagyhatnám a Forma egyet. Semmi baja a nyakamnak!
Most viszont sietek. Fernando azt üzeni, hogy sajnálja és lehetséges,
hogy Raquel jön majd Hadaért.
- Mond meg neki, hogy nem kell menekülnie előlem. - Ütögettem meg
lengyel barátom vállát, majd mosolyogva indultam el a kicsik felé.
A nap nagyon lassan telt. A tegnap este emlékei csak úgy kavarogtak a
fejemben. Fernando akaratlanul is egy örökre szóló élménnyel gazdagított.
Annyira szenvedélyes és mégis gyengéd volt egyaránt, mint még azelőtt
senki. E mellett nagyon fáradt is voltam, nem aludtam pár óránál többet,
ahogyan az előző hetekben se. Úgy érzem a szervezetem kezdi felmondani
a szolgálatot és lassan nem tudom majd irányítani a testemet. De amíg ez
be nem következik dolgoznom kell. Bizonyítanom kell magamnak.
Délután egy kicsit tovább bennmaradtam, reménykedve, hogy spanyol
barátom jön majd a lányáért. Nem tudtam mit mondhatnék neki vagy
mit tennék, ha meglátnám - titkon egy kicsit féltem is -, de muszáj volt
találkoznom vele. Úgy éreztem, mintha haragban váltunk volna el
egymástól és nem tudtam, hogy ez az elképzelésem mennyire fedi a
valóságot.
Egy óra elteltével csalódottan néztem az udvar bejárata felé. Fernando
helyett ismét Roberttel találtam magam szembe.
- Szia! - Köszöntem rá egy mosolyt erőltetve az arcomra. - Hozom Hadat.
- Szia! Ne siess annyira! - Ragadta meg a vállam. - Hoztam neked egy
levelet.
- Milyen levelet?
- Szerintem jobb lesz, ha te olvasod el. Addig megkeresem Hadat! - Vett
elő egy borítékot a farzsebéből és lassan átnyújtotta nekem.
- Ne menekülj Kubica! - Szóltam rá erélyesen. - Maradj, kérlek! - Ő
beletörődően bólintott egyet és türelmesen megvárta, míg felbontom
a levelet és olvasni kezdem.
"Tisztelt Óvónő!
Lányomat, Fernanda Alonsot szeretném kiíratni az intézményükből.
Döntésem indoka a közelgő költözésünk egy másik országba.
Tisztelettel, Fernando Alonso
2010.07.14."
Már a hivatalos megfogalmazástól is borsózott a hátam, a levél tartalmát
pedig hirtelen fel sem tudtam fogni. Többször át kellett futnom a kézzel írt
sorokat, hogy megértsem mit is akar jelenteni ez a pár mondat.
- Nem teheti ezt! - Ráztam meg a fejem. - Nem viheti el Hadat!
- Natalie! - Próbált nyugtatni Robert, de nekem most nem erre volt szükségem.
Mindössze az igazat szerettem volna tudni. Együtt töltöttem vele egy csodás
éjszakát, reggel mellette ébredtem, délutánra pedig megtudom, hogy elköltözik
egy másik országba? Ez nekem egy kicsit sok volt. Úgy éreztem megint
csalódnom kellett egy emberben és nem tudtam ezen sikerül-e még túltennem
magam, vagy immáron teljesen összeomlok majd.
- Mi a valódi ok?
- Nem tudták Raquellel összeegyeztetni az időpontokat. Felváltva vigyáznak
majd Hadara.
- Értem! - Bólintottam egyet, majd elindultam a kislány felé, akinek személyében
egy igaz barátra találtam. Nem akartam elbúcsúzni tőle, az sosem ment jól.
Mindössze egy puszit nyomtam a fejére és hagytam, hogy örökre elmenjen.
halvány kék falak helyett egy sokkal melegebb árnyalatú szoba képét láttam
magam előtt. Lassan oldalra fordítottam a fejem, bíztam benne, hogy csak
álmodom, ám a mellettem békésen szunyókáló férfi látványa az utolsó
reményeimnek lett gyilkosa. Bódultan ültem fel az ágyban, szememmel
a ruháimat keresve minek egy részét a háló padlóján, a másikat pedig a
fürdőszoba egyik akasztóján találtam meg. Nem húztam sokáig az időt,
csak menekülni akartam, így hamar magamra kaptam a tegnap esti
öltözetem és mindössze egy papír cetlit, valamint egy SMS-t hagytam
magam után. Előbbit Fernandonak, utóbbit Robertnek címeztem, majd
rohanva hagytam magam mögött a házat, hogy elég időm maradjon a
haza útra és egy kis késéssel bár, de beérjek a munkahelyemre is.
Az oviban az egyik padon ülve figyeltem az órámat. Fernando már legalább
20 perce késik, ez nem jellemző rá. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy
felhívom, már a kezemben tartottam a mobilom, de végül megráztam a
fejem és hátradőltem a padon. A tiszta kék eget figyelve eszembe jutottak
a neki írt szavak. "Fernando! Sajnálom a tegnap éjszakát, nem lett volna
szabad megtennünk. Felejtsük el, jó? Puszillak, Natalie" Valóban sajnálom?
Tényleg megbántam volna életem legjobb éjszakáját? Egy érintés rángatott
ki az álom világomból.
- Szia! Már fél órája köszöngetek neked. - Mosolygott rám Robert fölém
hajolva.
- Szia! Bocsi, elbambultam egy kicsit. - Ültem fel lassan. - Nem is tudtam,
hogy neked is van gyereked.
- Mert nincsen is. Hadat hoztam el, Fernandonak nagyon fájt a feje.
- Azért valami jobbat is kitalálhattál volna útközben. - Láttam át rajta.
A gyanúmat csak még inkább igazolta a lengyelen megjelenő halvány
pír. - Ne is próbálkozz, inkább az igazat!
- Elmesélte mi volt tegnap éjszaka... Ismerem, igazat mondott neked.
- Szóval már az egész szomszédság tudja? - Kérdeztem semleges
hangon a távolba meredve.
- Nem, csak én. Teljesen kikelt magából, egyfolytában azt hajtogatta,
hogy mennyire hülye volt.
- Legalább igazat adtál neki?
- Ne légy ennyire kegyetlen vele, Ő tényleg szeret.
- Egy éjszakára sok pasi szeretett már, de köszönöm ebből többet nem
kérek. - Emeltem egy kicsit fel a hangom, amit az alap zaj szerencsére
elnyomott.
- Egy esélyt adj neki!
- Majd ezt még meglátom. És hogyan boldogultál a kis
tündérrel? - Néztem a barna kislány felé, aki megint egyedül táborozott
le az egyik fa árnyékában.
- Nehezen... Egész este meséket néztünk és társasoztunk. A végén
mindketten a kanapén aludtunk.
- Fájhat a nyakad rendesen. - Mosolyodtam el.
- Áhh, akkor ott is hagyhatnám a Forma egyet. Semmi baja a nyakamnak!
Most viszont sietek. Fernando azt üzeni, hogy sajnálja és lehetséges,
hogy Raquel jön majd Hadaért.
- Mond meg neki, hogy nem kell menekülnie előlem. - Ütögettem meg
lengyel barátom vállát, majd mosolyogva indultam el a kicsik felé.
A nap nagyon lassan telt. A tegnap este emlékei csak úgy kavarogtak a
fejemben. Fernando akaratlanul is egy örökre szóló élménnyel gazdagított.
Annyira szenvedélyes és mégis gyengéd volt egyaránt, mint még azelőtt
senki. E mellett nagyon fáradt is voltam, nem aludtam pár óránál többet,
ahogyan az előző hetekben se. Úgy érzem a szervezetem kezdi felmondani
a szolgálatot és lassan nem tudom majd irányítani a testemet. De amíg ez
be nem következik dolgoznom kell. Bizonyítanom kell magamnak.
Délután egy kicsit tovább bennmaradtam, reménykedve, hogy spanyol
barátom jön majd a lányáért. Nem tudtam mit mondhatnék neki vagy
mit tennék, ha meglátnám - titkon egy kicsit féltem is -, de muszáj volt
találkoznom vele. Úgy éreztem, mintha haragban váltunk volna el
egymástól és nem tudtam, hogy ez az elképzelésem mennyire fedi a
valóságot.
Egy óra elteltével csalódottan néztem az udvar bejárata felé. Fernando
helyett ismét Roberttel találtam magam szembe.
- Szia! - Köszöntem rá egy mosolyt erőltetve az arcomra. - Hozom Hadat.
- Szia! Ne siess annyira! - Ragadta meg a vállam. - Hoztam neked egy
levelet.
- Milyen levelet?
- Szerintem jobb lesz, ha te olvasod el. Addig megkeresem Hadat! - Vett
elő egy borítékot a farzsebéből és lassan átnyújtotta nekem.
- Ne menekülj Kubica! - Szóltam rá erélyesen. - Maradj, kérlek! - Ő
beletörődően bólintott egyet és türelmesen megvárta, míg felbontom
a levelet és olvasni kezdem.
"Tisztelt Óvónő!
Lányomat, Fernanda Alonsot szeretném kiíratni az intézményükből.
Döntésem indoka a közelgő költözésünk egy másik országba.
Tisztelettel, Fernando Alonso
2010.07.14."
Már a hivatalos megfogalmazástól is borsózott a hátam, a levél tartalmát
pedig hirtelen fel sem tudtam fogni. Többször át kellett futnom a kézzel írt
sorokat, hogy megértsem mit is akar jelenteni ez a pár mondat.
- Nem teheti ezt! - Ráztam meg a fejem. - Nem viheti el Hadat!
- Natalie! - Próbált nyugtatni Robert, de nekem most nem erre volt szükségem.
Mindössze az igazat szerettem volna tudni. Együtt töltöttem vele egy csodás
éjszakát, reggel mellette ébredtem, délutánra pedig megtudom, hogy elköltözik
egy másik országba? Ez nekem egy kicsit sok volt. Úgy éreztem megint
csalódnom kellett egy emberben és nem tudtam ezen sikerül-e még túltennem
magam, vagy immáron teljesen összeomlok majd.
- Mi a valódi ok?
- Nem tudták Raquellel összeegyeztetni az időpontokat. Felváltva vigyáznak
majd Hadara.
- Értem! - Bólintottam egyet, majd elindultam a kislány felé, akinek személyében
egy igaz barátra találtam. Nem akartam elbúcsúzni tőle, az sosem ment jól.
Mindössze egy puszit nyomtam a fejére és hagytam, hogy örökre elmenjen.
2010. november 6., szombat
8. rész - A megmentő
Rob, teljes nevén Robert Kubica egy magas, vézna, barna hajú és szemű alak
volt. Nem sok választhatta el őt és Alonsot korban egymástól. Meglepetten
nézett rám, főképp mikor meglátta a karjaimban egyik barátja és egyben
szomszédja lányát. Óvatosan elvette tőlem a kicsit és magyarázatot követelt,
amit Hada meg is adott neki. Elképedve hallgatta a gyerek szavait és
mindenképpen velem akart tartani, mikor közöltem, hogy visszamegyek
Fernandohoz.
- Maga nem tud egy részeg férfival mit kezdeni. - Rázta meg hevesen a fejét.
- Volt már dolgom pár részeg pasival, ne aggódjon! - Erőltettem magamra
nyugalmat, miközben éreztem, ahogy minden porcikám egyre inkább
remegni kezd. Nem voltam most annyira biztos magamban, mint mikor
az új életem lehetőségéről döntöttem, sőt. Legszívesebben visszacseréltem
volna azt, de ezt az akkori orvosom is megmondta, akit még anyám fogadott
mellém. Féltem, ha meglátom azt a temérdek mennyiségű alkoholt ahelyett,
hogy segítenék Fernandonak, én is belekezdek ismét az ivásba és akkor már
nem lesz megállj. De eltökélt voltam, bármi is lesz és bármi fogadjon majd ott,
megbirkózom vele. Miután még adtam a Hada fejecskéjére egy puszit
visszaindultam az autóm felé.
- Natalie! - Kiáltott utánam Rob, mire egy pillanatra megrökönyödtem, de
nem fordultam vissza. - Hívjon, ha szüksége lenne rám! - Bólintottam, azzal
beszálltam az autómba és erősen rátapostam a gáz pedálra.
Ismét ott álltam az Alonso ház ajtajában és egy mély lélegzetvétellel már
bent is voltam. Az első utam a konyhához vezetett és nem tévedtem nagyot.
Fernando ott ült az egyik bár széken a pultra görnyedve kezében egy üveg
Vodkát szorongatva. Már távolról látszott rajta az elkeseredettség, ami
csöppet megijesztett, de nem hátráltam. Lassú és halk léptekkel indultam
felé. Csak akkor szólaltam meg, mikor már egy kar nyújtásnyira álltam tőle.
- Szia! - Simítottam meg a hátát. Ő várakozásaimmal ellentétben lassan
nézett fel rám, majd a fejét visszahelyezte a tenyerébe, ahol eddig
nyugtatta. - Gyere, le kell feküdnöd!
- Nem! - Rázta meg a fejét. - Ezt még megiszom. - A hangja eltökélt volt,
ellentmondást nem tűrő. Rögtön megértettem miért ijedt meg tőle Hada.
Egy pillanatig csendben álltam mögötte, majd erőt gyűjtöttem és ismét
megszólaltam.
- Mi történt Fernando, hogy így kibuktál? - Kezdtem el óvatosan simogatni
a hátát.
- Nem... Nem jön össze semmi... érted? - Nézett rám fel. A beszéde
igencsak akadozott, de a határozottság mindvégig ott volt a
hangjában. - Bárhogy is akarom... nem... nem megy.
- Mi nem megy? - Néztem rá egy picit értetlenül, mégis megértéssel teli.
Meg akartam nyugtatni egy picit, úgy sokkal könnyebb lesz majd vele
boldogulni.
- A futamok... a bajnokság... - A hangja egy kicsit elhalkult és a szemei
igaz zavartak voltak, de már kevésbé olyan idegesek, mint fél perccel
ezelőtt.
- És ezért ittál? - Néztem rá megrökönyödve, ami belőle is hasonló
reakciót váltott ki. - Figyelj Fernando, semmi sem egyszerű! Mindenért
meg kell küzdened, ezt neked kéne a legjobban tudnod!
- Tudom, de... nem vigasztal. - Húzta meg a kezében lévő üveget.
- Sajnálom! - Nah igen, ez volt a leghülyébb dolog, amit most
mondhattam. - De most gyere! Aludnod kell, hogy holnap ki tudj
kelni majd az ágyból!
- Natie én... - Állt fel óvatosan a székről, de még ez a mozdulat is túl
gyorsnak bizonyult. Megtántorodott, úgyhogy jobbnak láttam megtartani,
mielőtt még elesik, de Ő kihasználta a jóindulatomat. Azzal a lendülettel
közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. - Szeretlek! - Súgta a fülembe.
- Részeg vagy Fernando! - Toltam el egy kicsit magamtól és
legszívesebben hazamentem volna, de megígértem magamnak, hogy
most nem hátrálok meg.
- Nem... De... de nem ez beszél belőlem. - Emelte fel az üvegét. Mielőtt
még ihatott volna belőle, kikaptam a kezéből és meghúztam. Elég erős
volt, nem voltam ehhez az italhoz hozzászokva, viszont most jól esett.
Szükségem volt rá.
Nagy könyörgések árán sikerült bevonszolnom Fernandot az emeleti
fürdőszobába, ami nem bizonyult egy egyszerű feladatnak. Legalább
háromszor estünk el, mire felértünk a lépcsőn.
Nehezen, de végül sikerült a világ bajnok pilótát beállítani a zuhany
alá, azonban el már nem engedett. Kénytelen voltam bennmaradni vele
a kabinban, magunkra zárni annak üveg ajtaját és megnyitni a hideg vizet.
Fáztam, vacogtam és remegtem egyszerre, mikor megéreztem a testemen
annak első sugarait, ahogyan Fernando is. Egymásba kapaszkodva álltunk
egy helybe és próbáltuk elkerülni a másik tekintetét. Eszembe jutottak a
régi emlékeim. Mennyiszer állítottak egem is a jéghideg zuhany alá a
kijózanodás érdekében, és mennyiszer vallt csúfos véget a kísérlet.
Sokszor voltam beteg miatta, néhányszor az ügyeletet is megjártam, de
a tavaly újévi party volt a legdurvább. Még a szirénák hangja is annyira
élénken él a tudatomban, ahogyan anyám csalódott arca a kórházi
szobámban. Az orvosok több órán keresztül keményen kellett küzdöttek
az életemért és nem dobhatom ismét el magamtól, figyelnem kell.
- Gyere, mert megfázol! - Tértem vissza a valóságba és bár még mindig
remegtem, már nem tűnt annyira vészesnek a víz hőmérséklete. Engem
is észhez térített, hogyan a belém már egyre gyengébben kapaszkodó
spanyolt is. - Így már jobb? - Kérdeztem semleges hangom, miközben
kihúztam a kabinból és elzártam a vizet.
- Igen... köszönöm, hogy itt vagy. - Mosolyodott el, majd az arcra
hirtelen elkomorult. - Hol van Hada? Ugye nem látott így? - Jutott el
végre a lánya is a tudatáig. Ha először látnám, azt mondanám nem apa
az ilyen, de már túl jól ismerem ahhoz, hogy ne állítsak róla valótlant.
- Átvittem a szomszédodhoz... Roberthez? - Néztem az immáron kitisztult
barna szemekbe visszaigazolásra várva.
- Köszönöm! - Ölelt meg hálásan. A mozdulatai lassúak voltak, hogy
bármelyik pillanatban el tudjak lépni mellőle, ha szeretnék. De én nem
tudtam mozdulni. - Vedd le ezeket ruhákat, adok szárazat. - Indult el
biztosabb lábakon a szobája felé, én pedig csak lehajtott fejjel követtem.
"Az nem lehet, hogy tényleg szeressen, ő nem mozog velem egy
körben... már nem. A jelleme is teljesen más és a maga útján jár, ahogyan
én is. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ezt a két távoli utat összefűzni..."
Tessék adott a kezembe Fernando egy Ferriaris pólót, majd meredten
bámulva várt. Hogy mire azt nem tudom, mert én biztosan nem fogok
előtte átöltözni, erre akár mérget is vehet.
- Elfordulnál? - Kérdeztem hűvösen. Ő egy pillanatig hezitált, majd zavartan
bólintott és teljesítette a kérésem, a hálóból azonban nem ment ki. Egy kicsit
feszélyezve éreztem magam, így hát hátat fordítva neki kezdtem el levenni a
pólómat, majd a melltartómat is. Már bújtam volna bele az óriási piros-fehét
pólóba, mikor megéreztem két erős kéz érintését a derekamon.
- Komolyan mondtam Natie! Szeretlek! - Fordított magával szembe, majd
egy lépéssel eltüntette a köztünk lévő fél méteres távolságot. Arca vészesen
közeledni kezdett az enyém. Ajkai érzékien csókoltak, egyik kezével a
karomat simogatta, míg a másikkal a derekamat ölelte.Teljesen elgyengültem.
A póló lassan kiesett a kezemből és a karjaimat a nyaka köré fontam. Minden
ellenkezésem semmivé vált az ölelésében. Biztonságban éreztem magam.
Úgy csókolt, mint ezelőtt még senki más. A keze, ami eddig a karomon volt,
lejjebb vándorolt egészen a combomig, végigsimítva a fenekemen. A másikkal
hamar megtalálta a nadrágom gombját, de mielőtt még megszabadított volna
tőle eltávolodott egy kicsit és mélyen a szemembe nézett.
- Korai? - Kérdezte egy kicsit lihegve, rekedtes hangon.
- Igen. - Bólintottam az ajkai után kapva.
- Akarod? - Súgta a fülembe, miközben lehúzta rólam az említett darabot.
- Igen! - Mosolyodtam el magabiztosan és elkezdtünk az ágy felé hátrálni
egy újabb csókba összeforrva.
volt. Nem sok választhatta el őt és Alonsot korban egymástól. Meglepetten
nézett rám, főképp mikor meglátta a karjaimban egyik barátja és egyben
szomszédja lányát. Óvatosan elvette tőlem a kicsit és magyarázatot követelt,
amit Hada meg is adott neki. Elképedve hallgatta a gyerek szavait és
mindenképpen velem akart tartani, mikor közöltem, hogy visszamegyek
Fernandohoz.
- Maga nem tud egy részeg férfival mit kezdeni. - Rázta meg hevesen a fejét.
- Volt már dolgom pár részeg pasival, ne aggódjon! - Erőltettem magamra
nyugalmat, miközben éreztem, ahogy minden porcikám egyre inkább
remegni kezd. Nem voltam most annyira biztos magamban, mint mikor
az új életem lehetőségéről döntöttem, sőt. Legszívesebben visszacseréltem
volna azt, de ezt az akkori orvosom is megmondta, akit még anyám fogadott
mellém. Féltem, ha meglátom azt a temérdek mennyiségű alkoholt ahelyett,
hogy segítenék Fernandonak, én is belekezdek ismét az ivásba és akkor már
nem lesz megállj. De eltökélt voltam, bármi is lesz és bármi fogadjon majd ott,
megbirkózom vele. Miután még adtam a Hada fejecskéjére egy puszit
visszaindultam az autóm felé.
- Natalie! - Kiáltott utánam Rob, mire egy pillanatra megrökönyödtem, de
nem fordultam vissza. - Hívjon, ha szüksége lenne rám! - Bólintottam, azzal
beszálltam az autómba és erősen rátapostam a gáz pedálra.
Ismét ott álltam az Alonso ház ajtajában és egy mély lélegzetvétellel már
bent is voltam. Az első utam a konyhához vezetett és nem tévedtem nagyot.
Fernando ott ült az egyik bár széken a pultra görnyedve kezében egy üveg
Vodkát szorongatva. Már távolról látszott rajta az elkeseredettség, ami
csöppet megijesztett, de nem hátráltam. Lassú és halk léptekkel indultam
felé. Csak akkor szólaltam meg, mikor már egy kar nyújtásnyira álltam tőle.
- Szia! - Simítottam meg a hátát. Ő várakozásaimmal ellentétben lassan
nézett fel rám, majd a fejét visszahelyezte a tenyerébe, ahol eddig
nyugtatta. - Gyere, le kell feküdnöd!
- Nem! - Rázta meg a fejét. - Ezt még megiszom. - A hangja eltökélt volt,
ellentmondást nem tűrő. Rögtön megértettem miért ijedt meg tőle Hada.
Egy pillanatig csendben álltam mögötte, majd erőt gyűjtöttem és ismét
megszólaltam.
- Mi történt Fernando, hogy így kibuktál? - Kezdtem el óvatosan simogatni
a hátát.
- Nem... Nem jön össze semmi... érted? - Nézett rám fel. A beszéde
igencsak akadozott, de a határozottság mindvégig ott volt a
hangjában. - Bárhogy is akarom... nem... nem megy.
- Mi nem megy? - Néztem rá egy picit értetlenül, mégis megértéssel teli.
Meg akartam nyugtatni egy picit, úgy sokkal könnyebb lesz majd vele
boldogulni.
- A futamok... a bajnokság... - A hangja egy kicsit elhalkult és a szemei
igaz zavartak voltak, de már kevésbé olyan idegesek, mint fél perccel
ezelőtt.
- És ezért ittál? - Néztem rá megrökönyödve, ami belőle is hasonló
reakciót váltott ki. - Figyelj Fernando, semmi sem egyszerű! Mindenért
meg kell küzdened, ezt neked kéne a legjobban tudnod!
- Tudom, de... nem vigasztal. - Húzta meg a kezében lévő üveget.
- Sajnálom! - Nah igen, ez volt a leghülyébb dolog, amit most
mondhattam. - De most gyere! Aludnod kell, hogy holnap ki tudj
kelni majd az ágyból!
- Natie én... - Állt fel óvatosan a székről, de még ez a mozdulat is túl
gyorsnak bizonyult. Megtántorodott, úgyhogy jobbnak láttam megtartani,
mielőtt még elesik, de Ő kihasználta a jóindulatomat. Azzal a lendülettel
közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. - Szeretlek! - Súgta a fülembe.
- Részeg vagy Fernando! - Toltam el egy kicsit magamtól és
legszívesebben hazamentem volna, de megígértem magamnak, hogy
most nem hátrálok meg.
- Nem... De... de nem ez beszél belőlem. - Emelte fel az üvegét. Mielőtt
még ihatott volna belőle, kikaptam a kezéből és meghúztam. Elég erős
volt, nem voltam ehhez az italhoz hozzászokva, viszont most jól esett.
Szükségem volt rá.
Nagy könyörgések árán sikerült bevonszolnom Fernandot az emeleti
fürdőszobába, ami nem bizonyult egy egyszerű feladatnak. Legalább
háromszor estünk el, mire felértünk a lépcsőn.
Nehezen, de végül sikerült a világ bajnok pilótát beállítani a zuhany
alá, azonban el már nem engedett. Kénytelen voltam bennmaradni vele
a kabinban, magunkra zárni annak üveg ajtaját és megnyitni a hideg vizet.
Fáztam, vacogtam és remegtem egyszerre, mikor megéreztem a testemen
annak első sugarait, ahogyan Fernando is. Egymásba kapaszkodva álltunk
egy helybe és próbáltuk elkerülni a másik tekintetét. Eszembe jutottak a
régi emlékeim. Mennyiszer állítottak egem is a jéghideg zuhany alá a
kijózanodás érdekében, és mennyiszer vallt csúfos véget a kísérlet.
Sokszor voltam beteg miatta, néhányszor az ügyeletet is megjártam, de
a tavaly újévi party volt a legdurvább. Még a szirénák hangja is annyira
élénken él a tudatomban, ahogyan anyám csalódott arca a kórházi
szobámban. Az orvosok több órán keresztül keményen kellett küzdöttek
az életemért és nem dobhatom ismét el magamtól, figyelnem kell.
- Gyere, mert megfázol! - Tértem vissza a valóságba és bár még mindig
remegtem, már nem tűnt annyira vészesnek a víz hőmérséklete. Engem
is észhez térített, hogyan a belém már egyre gyengébben kapaszkodó
spanyolt is. - Így már jobb? - Kérdeztem semleges hangom, miközben
kihúztam a kabinból és elzártam a vizet.
- Igen... köszönöm, hogy itt vagy. - Mosolyodott el, majd az arcra
hirtelen elkomorult. - Hol van Hada? Ugye nem látott így? - Jutott el
végre a lánya is a tudatáig. Ha először látnám, azt mondanám nem apa
az ilyen, de már túl jól ismerem ahhoz, hogy ne állítsak róla valótlant.
- Átvittem a szomszédodhoz... Roberthez? - Néztem az immáron kitisztult
barna szemekbe visszaigazolásra várva.
- Köszönöm! - Ölelt meg hálásan. A mozdulatai lassúak voltak, hogy
bármelyik pillanatban el tudjak lépni mellőle, ha szeretnék. De én nem
tudtam mozdulni. - Vedd le ezeket ruhákat, adok szárazat. - Indult el
biztosabb lábakon a szobája felé, én pedig csak lehajtott fejjel követtem.
"Az nem lehet, hogy tényleg szeressen, ő nem mozog velem egy
körben... már nem. A jelleme is teljesen más és a maga útján jár, ahogyan
én is. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ezt a két távoli utat összefűzni..."
Tessék adott a kezembe Fernando egy Ferriaris pólót, majd meredten
bámulva várt. Hogy mire azt nem tudom, mert én biztosan nem fogok
előtte átöltözni, erre akár mérget is vehet.
- Elfordulnál? - Kérdeztem hűvösen. Ő egy pillanatig hezitált, majd zavartan
bólintott és teljesítette a kérésem, a hálóból azonban nem ment ki. Egy kicsit
feszélyezve éreztem magam, így hát hátat fordítva neki kezdtem el levenni a
pólómat, majd a melltartómat is. Már bújtam volna bele az óriási piros-fehét
pólóba, mikor megéreztem két erős kéz érintését a derekamon.
- Komolyan mondtam Natie! Szeretlek! - Fordított magával szembe, majd
egy lépéssel eltüntette a köztünk lévő fél méteres távolságot. Arca vészesen
közeledni kezdett az enyém. Ajkai érzékien csókoltak, egyik kezével a
karomat simogatta, míg a másikkal a derekamat ölelte.Teljesen elgyengültem.
A póló lassan kiesett a kezemből és a karjaimat a nyaka köré fontam. Minden
ellenkezésem semmivé vált az ölelésében. Biztonságban éreztem magam.
Úgy csókolt, mint ezelőtt még senki más. A keze, ami eddig a karomon volt,
lejjebb vándorolt egészen a combomig, végigsimítva a fenekemen. A másikkal
hamar megtalálta a nadrágom gombját, de mielőtt még megszabadított volna
tőle eltávolodott egy kicsit és mélyen a szemembe nézett.
- Korai? - Kérdezte egy kicsit lihegve, rekedtes hangon.
- Igen. - Bólintottam az ajkai után kapva.
- Akarod? - Súgta a fülembe, miközben lehúzta rólam az említett darabot.
- Igen! - Mosolyodtam el magabiztosan és elkezdtünk az ágy felé hátrálni
egy újabb csókba összeforrva.
2010. november 4., csütörtök
7. rész - Boldog szülinapot!
A hónapok egyre gyorsabban kezdtek telni, mire észbe kaptam már július volt.
Vészesen közelgett a 22. szülinapom. Az eredeti terveimmel ellentétben már nem
akartam visszamenni Floridába. Anyumék még csak fel sem hívtak, szerintem fel
sem tűnt nekik, hogy Svájcba költöztem. Azért meglepő, ha az embert a saját
szülei felejtik el. Mondjuk nem vártam tőlük túl sok jót.
Anyám nevelt az illemre, míg apám arra hogyan kell inni is féktelenül bulizni. Ha
nem említettem volna még, apám egy igazi kő kemény rock sztár, legalábbis Ő
mindenkinek így adja elő magát. Valójában csak egy lepukkant garázs zenekar
gitárosa, akiket néha megkérnek, hogy játszanak el egy-két bulin néhány AC/DC
és egyéb régebbi zenekarok ismertebb számait. Tiniként felkapottak voltak és
az összes csaj nyál csorgatva rohangált utánuk, de mára teljesen kifújtak.
Már csak három óra volt hátra és egy évvel megint öregebb leszek. Tavaly
ilyenkor már vagy a második klubot jártuk meg és alig álltunk a lábunkon.
Féktelenül buliztunk, mindenki tudta kik vagyunk és senki sem akart
megállítani minket. A régi szép idők, akkor legalább volt mit csinálnom.
Mostanság sokat gondolkozom a múltamon és őszintén szólva hiányzik.
A semmittevés, a reggelig tartó partyzások, a pia, a cigi, még az alakom is.
Helyette most itt vagyok egy unalmas kertvárosban egy megint csak
unalmasnak mondható munkával. Nehogy félre értse valaki, én nagyon
szeretem a gyerekeket! Különösen Hadat, akinek apukájával kibontakozóban
volt már egy baráti kapcsolat féle. Valamint találkozhattam a anyukájával is.
Raquel nagyon kedves nő, beszélgettünk párszor és enyhén szólva
megirigyeltem a szabadságát.
A heverőn üldögéltem éppen, valami irtózatosan borzalmas sorozatot nézve,
mikor megszólalt a telefonom. Gondolataim megint csak a tavalyi évre
kalandoztak, mikor egy-egy házibuliról kaptam hívást. Az volt benne a jó,
hogy mindig az utolsó pillanatokban szóltak és ezért minidig készen kellett
állnod. 7-8 óra fele már mindenki erős sminkben és kivágott ruhában
toporzékolt a mobiljával a kezében. Mosolyogva vettem a kezembe a
készüléket, de immáron nem az Amerikából jól megszokott nevek egyike
villogott a kijelzőjén, hanem egy új barát arcképe.
- Szia! Minek köszönhetem ily késői hívásod? - Szóltam bele vidáman a
telefonomba.
- Natalie! Apu rosszul van. Kérlek segíts! - Hallottam egy kétségbeesett
kislány hangját a vonal másik végén. Az arcomról hirtelenjében lefagyott
a mosoly, még csak bele sem mertem gondolni, hogy mi történhetett
Fernandoval. Hiszen annyira erős a szervezete. Talán túlzásba vitte
volna az edzést vagy allergiás rohama lehet? Ilyenbe még csak bele
sem lett volna szabad gondolnom, de én mégis megtettem.
- Hada! Nyugodj meg, semmi gond angyalom. Mi a baja
apukádnak? - Erőltettem higgadtságot a hangomba, még ha az egész
testem remegett is közben.
- Dülöngél és butaságokat kiabál.
- Áhh, értem! - Fújtam ki az eddig benntartott levegőt. - Egy órán belül
ott vagyok, addig vigyázz
rá és ne aggódj. Nem lesz semmi baja, rendben?
- Igen, de siess Natalie néni! - Kért teljesen kétségbeesetten. Gyorsan
magamra kaptam a kabátom és ezzel egyidejűleg a kocsi kulcsommal
a kezemben rohantam az autóm felé. Nem hinném, hogy Hada túlságosan
sokszor láthatta részegen az apját, Fernando tudtommal csak a dobogón
ivott alkoholt és ott sem annyit, amennyi még akár a fejébe is szállhatott
volna.
- Sietek-sietek! - Huppantam be az autóba nagy nehezen. - Vigyázz
addig rá!
- Rendben! - Tette le a kislány a telefont, én pedig fejcsóválva a gázba
tapostam.
Siettem amennyire csak tudtam, az utat már valamelyest jól ismertem,
az utóbbi hetekben sokszor jártam erre. Hadaval és Fernandoval is
nagyon összebarátkoztam és akár még hétvégente is néha
bekapcsolódtam a mese délutánukba vagy csak egy kávé erejéig
ugrottam be hozzájuk, amit az idősebbik Alonso mindig egy óriási
mosollyal jutalmazott. Meglepődtem, hogy a médián keresztül mennyi
téves információt kaptam róla és volt feleségéről. Mint mondták, ők
tényleg megpróbáltak minnél hétköznapibb életet élni, Raquellel is
teljesen normálisan el lehetett beszélgetni, mikor néha napján Ő hozta
el Hadat. Fernando pedig, nos Ő csak egyszerűen Fernando. Egy
humoros és kedves ember, aki az összes szabadidejét a barátainak
és a lányának szenteli.
Mikor végre megérkeztem a házukhoz, gondolkodás nélkül ugrottam
ki az autómból és futottam egészen a bejáratig Egy percre megtorpantam,
majd óvatosan bekopogtam a házba. Ez azonban nem tűnt túlságosan
célravezetőnek, helyette fél perc elteltével rátenyereltem a csengőre.
Hada nyitott ajtót, aki csak rémülten nézett fel rám. Szó nélkül hajoltam
le hozzá és a karjaimba zártam. Egy ideig csak szorosan öleltem, majd
lassan felegyenesedtem a karjaimba tartva a pici kislányt.
- Minden rendben lesz Tündérkém. - Suttogtam a fülében és Ő
csak erősen kapaszkodott a nyakamba. - Van barátod itt a
szomszédban? - Kérdeztem halkan ismét a füléhez hajolva.
- Rob most költözött oda. - Mutatott a mellettünk lévő házra, minek
ablakából halvány fény szűrődött kifelé. Nem is gondolkoztam vagy
szóltam többet, csak elindultam az autóm fele. Bepattantam Hadat
még mindig az ölembe tartva és lassan gázt adtam.
Vészesen közelgett a 22. szülinapom. Az eredeti terveimmel ellentétben már nem
akartam visszamenni Floridába. Anyumék még csak fel sem hívtak, szerintem fel
sem tűnt nekik, hogy Svájcba költöztem. Azért meglepő, ha az embert a saját
szülei felejtik el. Mondjuk nem vártam tőlük túl sok jót.
Anyám nevelt az illemre, míg apám arra hogyan kell inni is féktelenül bulizni. Ha
nem említettem volna még, apám egy igazi kő kemény rock sztár, legalábbis Ő
mindenkinek így adja elő magát. Valójában csak egy lepukkant garázs zenekar
gitárosa, akiket néha megkérnek, hogy játszanak el egy-két bulin néhány AC/DC
és egyéb régebbi zenekarok ismertebb számait. Tiniként felkapottak voltak és
az összes csaj nyál csorgatva rohangált utánuk, de mára teljesen kifújtak.
Már csak három óra volt hátra és egy évvel megint öregebb leszek. Tavaly
ilyenkor már vagy a második klubot jártuk meg és alig álltunk a lábunkon.
Féktelenül buliztunk, mindenki tudta kik vagyunk és senki sem akart
megállítani minket. A régi szép idők, akkor legalább volt mit csinálnom.
Mostanság sokat gondolkozom a múltamon és őszintén szólva hiányzik.
A semmittevés, a reggelig tartó partyzások, a pia, a cigi, még az alakom is.
Helyette most itt vagyok egy unalmas kertvárosban egy megint csak
unalmasnak mondható munkával. Nehogy félre értse valaki, én nagyon
szeretem a gyerekeket! Különösen Hadat, akinek apukájával kibontakozóban
volt már egy baráti kapcsolat féle. Valamint találkozhattam a anyukájával is.
Raquel nagyon kedves nő, beszélgettünk párszor és enyhén szólva
megirigyeltem a szabadságát.
A heverőn üldögéltem éppen, valami irtózatosan borzalmas sorozatot nézve,
mikor megszólalt a telefonom. Gondolataim megint csak a tavalyi évre
kalandoztak, mikor egy-egy házibuliról kaptam hívást. Az volt benne a jó,
hogy mindig az utolsó pillanatokban szóltak és ezért minidig készen kellett
állnod. 7-8 óra fele már mindenki erős sminkben és kivágott ruhában
toporzékolt a mobiljával a kezében. Mosolyogva vettem a kezembe a
készüléket, de immáron nem az Amerikából jól megszokott nevek egyike
villogott a kijelzőjén, hanem egy új barát arcképe.
- Szia! Minek köszönhetem ily késői hívásod? - Szóltam bele vidáman a
telefonomba.
- Natalie! Apu rosszul van. Kérlek segíts! - Hallottam egy kétségbeesett
kislány hangját a vonal másik végén. Az arcomról hirtelenjében lefagyott
a mosoly, még csak bele sem mertem gondolni, hogy mi történhetett
Fernandoval. Hiszen annyira erős a szervezete. Talán túlzásba vitte
volna az edzést vagy allergiás rohama lehet? Ilyenbe még csak bele
sem lett volna szabad gondolnom, de én mégis megtettem.
- Hada! Nyugodj meg, semmi gond angyalom. Mi a baja
apukádnak? - Erőltettem higgadtságot a hangomba, még ha az egész
testem remegett is közben.
- Dülöngél és butaságokat kiabál.
- Áhh, értem! - Fújtam ki az eddig benntartott levegőt. - Egy órán belül
ott vagyok, addig vigyázz
rá és ne aggódj. Nem lesz semmi baja, rendben?
- Igen, de siess Natalie néni! - Kért teljesen kétségbeesetten. Gyorsan
magamra kaptam a kabátom és ezzel egyidejűleg a kocsi kulcsommal
a kezemben rohantam az autóm felé. Nem hinném, hogy Hada túlságosan
sokszor láthatta részegen az apját, Fernando tudtommal csak a dobogón
ivott alkoholt és ott sem annyit, amennyi még akár a fejébe is szállhatott
volna.
- Sietek-sietek! - Huppantam be az autóba nagy nehezen. - Vigyázz
addig rá!
- Rendben! - Tette le a kislány a telefont, én pedig fejcsóválva a gázba
tapostam.
Siettem amennyire csak tudtam, az utat már valamelyest jól ismertem,
az utóbbi hetekben sokszor jártam erre. Hadaval és Fernandoval is
nagyon összebarátkoztam és akár még hétvégente is néha
bekapcsolódtam a mese délutánukba vagy csak egy kávé erejéig
ugrottam be hozzájuk, amit az idősebbik Alonso mindig egy óriási
mosollyal jutalmazott. Meglepődtem, hogy a médián keresztül mennyi
téves információt kaptam róla és volt feleségéről. Mint mondták, ők
tényleg megpróbáltak minnél hétköznapibb életet élni, Raquellel is
teljesen normálisan el lehetett beszélgetni, mikor néha napján Ő hozta
el Hadat. Fernando pedig, nos Ő csak egyszerűen Fernando. Egy
humoros és kedves ember, aki az összes szabadidejét a barátainak
és a lányának szenteli.
Mikor végre megérkeztem a házukhoz, gondolkodás nélkül ugrottam
ki az autómból és futottam egészen a bejáratig Egy percre megtorpantam,
majd óvatosan bekopogtam a házba. Ez azonban nem tűnt túlságosan
célravezetőnek, helyette fél perc elteltével rátenyereltem a csengőre.
Hada nyitott ajtót, aki csak rémülten nézett fel rám. Szó nélkül hajoltam
le hozzá és a karjaimba zártam. Egy ideig csak szorosan öleltem, majd
lassan felegyenesedtem a karjaimba tartva a pici kislányt.
- Minden rendben lesz Tündérkém. - Suttogtam a fülében és Ő
csak erősen kapaszkodott a nyakamba. - Van barátod itt a
szomszédban? - Kérdeztem halkan ismét a füléhez hajolva.
- Rob most költözött oda. - Mutatott a mellettünk lévő házra, minek
ablakából halvány fény szűrődött kifelé. Nem is gondolkoztam vagy
szóltam többet, csak elindultam az autóm fele. Bepattantam Hadat
még mindig az ölembe tartva és lassan gázt adtam.
2010. november 1., hétfő
6. rész - Nálam
Fernando pontban kettő előtt tíz perccel jelent meg az óvodában. Addigra én
próbáltam összekészíteni a dolgaimat, előkeresni Hadát és még a nap folyamán
letudni az összes papír munkámat. Csodák csodájára kivételesen minden úgy
alakult, ahogyan elterveztem és mikor a férfi betoppant már csak a kabátjainkat
kellett magunkra kapnunk.
- Mehetünk? - Kérdezte Fernando, miközben bekapcsolta a biztonsági övét és
szemével mindent átellenőrzött az ezüst színű Mercédeszében. Tekintete végül
rajtam állapodott meg, én pedig egy apró bólintással válaszoltam neki.
A két órás utunkon Perroy felé csendben ültünk az első üléseken és mosolyogva
hallgattuk Hada élmény beszámolóját. Amilyen csendes volt nap közben, olyannyira
fel tudott oldódni az apja mellett. Minden másodpercet kihasznált, míg vele lehetett.
És ekkor akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy milyen érzés is lehet neki, mikor
a futamok alkalmával elszakítják őket egymástól. Mikor Fernando szerda délután
indul és csak hétfő reggelre ér haza. Biztosan szereti az anyukáját is, de a
lányoknak sokkal többet jelent az apjuk figyelme.
Fernando jóval hamarabb tette meg az útat, mint ahogyan azt én szoktam.
Mindehhez hozzátartozik, hogy még be is tartotta a sebesség korlátozást, amiről
őszintén szólva reggelente könnyedén meg tudok feledkezni. Pontosan másfél óra
elteltével a GPS közölte velünk, hogy elértük a célpontot, amely az utca bal oldalán
található.
- Megérkeztünk! Ez az? - Nézett Alonso a házamra. Nem mondanám, hogy túlságosan
nagy lenne. Egy szintje van mindössze, három szobával - melyek közül egy a nappali
és az ebédlő egyben-, egy konyhával és egy fürdővel. A javára szól viszont az óriási
udvar és az oldalában található garázs. Magyarán az én igényeimnek tökéletesen
megfelel, de egy F1-es pilótáét már kevésbé elégítené ki.
- Igen, ez! - Mosolyogtam rá. - Nem szeretnének bejönni egy kicsit? - Kérdeztem
egy kicsit félénken. Fernando sem tűnt túl határozottnak, már elkezdett volna
kifogásokat keresni, mikor Hada megszólalt.
- Létszi apuuu! - Kérlelte a barna hajú férfit, kinek vonásia rögtön meglágyultak
és megadta magát.
- Rendben van, de csak pár percre!
- Oké! - Ujjongott a hátsó ülésen a kiscsajszi, azonban a mozgásában igen nagy
akadályt jelentett neki az a tíznél több zár, amely talán csak a levegő vételben
nem gátolta.
Ahogy kinyitottam az ajtót egy kis arany retríver kölyök kezdett felénk rohanni.
Hada rémülten mögém bújt és a kutya is egy csöppt lelassított a vendégek láttán,
majd szokásához híven elkezdett a lábamra ugrálni örömében. Erről sürgősen le
kell szoktatnom és ki is kell szegénykét költöztetnem az udvarra, mert a térdemnél
magasabbra is fog nőni, akkor pedig igen nagy galibákat tud majd okozni.
- Skarb! - Kiáltottam rá szegényre, mire leült elém és nagy szemeket meresztett
rám- Lassabban!
- Harap? - Kérdezte Hada félénken és elkezdett a kutyus felé közelíteni.
- Nem, csak túl heves. Nyugodtan megsimogathatod!
- Biztos?
- Igen! - Mosolyogtam rá, mire odalépett a vajszínű ebhez és óvatosan
megérintette. Skarb hálásan megnyalta a kezét és innentől kezdve nem volt
probléma. Fernandoval a konyha ajtajából néztük a két rosszaság egymásra
találását, majd egy kis idő után a magukra hagytuk őket.
- Üljön csak le! - Intettem a kisebb asztal felé, amely a fal mellett helyezkedett el.
Néha napján, mikor nagyon magányos voltam, itt vacsoráztam Skarb társaságában.
A kutyust még az ideköltözésemkor találtam. Mindent megtettem, hogy megtaláljam
a gazdáját, és nem tagadom az első hetekben erősen az idegeimre ment. Mivel
azonban senki sem jelentkezett az ebért, magamra vállaltam a felelősséget.
Szabályokat fektetem le neki és megpróbáltam minnél több dologra megtanítani.
Mostanra már annyira a szívemhez nőtt, hogy képtelen lennél megválni tőle.
- Bocsi a dobozokért, de még nem sikerült mindent kipakolnom. - Szabadkoztam,
miközben a kávékat melegítettem és a tejet öntöttem a készülődő kakaóhoz.
- Ismerős a helyzet. Mikor elköltöztem azt se tudtam melyik dobozba mi van.
Ráadásul még Hada is ott rohangált körülöttem egyfolytában.
- Nem nehéz egyedül nevelni? - Dőltem a konyha bútornak, hogy teljes mértékben
Fernandora tudjak figyelni.
- Már nem, de kezdetben mikor Raquellel megbeszéltük, hogy külön válunk akkor
nagyon. - Hajtotta le egy pillanatra a fejét, de a következőben már ismét a szemembe
nézett. - Tudja a bulvárlapok állításával ellentétben békésen váltunk el és még
mindig sokszor beszélgetünk. Jóba vagyunk csak nem volt egymásra elég időnk.
- Igen, el tudom képzelni. - Bólintottam egy aprót és a pulton keresztül a barna hajú
kislányra siklott a tekintetem, aki vidáman játszott Skarbbal. - És Hada, hogy viseli,
hogy nincs vele az anyja?
- Ő döntött így. Aznap mikor aláírtuk a papírokat leültünk közösen a nappaliba.
Elmondtuk neki, hogy anyu és apu már nem fognak együtt lakni. Ő megrémült
először, hogy választania kell köztünk, aztán rám mutatott és ha már ennyi bizalmat
kaptam tőle nem élhetek vissza vele.
- Jó látni, hogy valakinek a gyereke az első. - Gondoltam vissza akaratlanul is a
gyermekkoromra, mikor anyámmal jártam a dedikálásokra. Egy csomó ember egy
óriási plázában, könyvvel a kezükben arra vártak, hogy anyám egy aláírást adjon
nekik, majd mentek is tovább boldogan. Én pedig eközben csak ültem egyhelyben
egy-két játékkal, később könyvvel vagy zenelejátszóval.
- Gondolom sok szülőt látott már, aki elhanyagolta a gyerekét... - Térített vissza
Fernando hangja a valóságban.
- Nem igazán. - Közben próbáltam erőt venni magamon. Odaadtam Hadanak a
kakaót és a kávékat is az asztalra raktam, majd folytattam. - Igazándiból csak
kettőt.
- Hogy-hogy? - Lepődött meg.
- Nekem ez az első állásom, nem mint óvónő... minden tekintetben. Kicsit
zavaros volt az életem.
- Igen, tudom milyen. Gyerek korom óta vezetek és még mindig nem szoktam
hozzá az állandó felhajtáshoz. - Nyelte le az utolsó korty kávéját. Úgy látszik nem
csak a pályán olyan gyors.
- De legalább van benne izgalom. Bár én nagyon féltem a
versenyzőket. - Gondolkodtam el.
- Biztonságosabb már a hétköznapi autózásnál. - Közölte kategorikusan. - Most
viszont mennünk kéne. - Nézett az órájára. - Hada, indulunk Kicsim!
- Apa nem maradhatnánk még egy kicsit Natalienál? - Jött oda a kislány,
nyomába a kutyámmal.
- Hada! Mit mondtam én, hogyan...
- Hagyja csak! Én engedtem meg neki, hogy Natalienak hívjon. - Kacsintottam
a kiscsajszi felé. - Te pedig megnyugodhatsz! Holnap látjuk egymást, rendben?
- Igen! - Mosolygott a kislány, azzal lassan útnak is indultak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)