4. rész - A férfiak

A balszerencse ezúttal sem került el. Mintha csak Isten büntetne az elkövetett hibáimért,
ezúttal egy szürke Maserati személyében csapott le rám, amely pontosan úgy állt be
az autóm elé, hogy véletlenül se tudjak kitolatni tőle. "Elegem van a gazdagokból! Miért
hiszik azt, hogy övék az egész világ?" Mérgelődtem magamban, miközben a fekete kis
Opel Corsám oldalának dőltem és úgy vártam, hogy a mögöttem parkoló autó tulajdonosa
megérkezzen. Fájó volt belegondolni, hogy pár hónapja még én is simán vezethettem
volna egy ilyen járgányt, amely talán jogosultságot adott volna arra is, hogy bármit
megtehessek vele.
A gondolataimba merülve vártam a Maserati tulajdonosára, aki "szerencsémre"
pár percen belül meg is érkezett.
- Magáé ez az autó? - Néztem az érkező férfira nagy szemekkel és tátott szájjal.
- Öhh... Igen. A csapatomtól kaptam, mikor hozzájuk szerződtem. Sajnálom, hogy
feltartom, de nem volt máshol hely.
- A csapatától? - Ragadtam le egy-egy mondatnál.
- Igen. Fernando Alonso! - Nyújtotta felém a kezét, ám én még ekkor sem tudtam
teljesen felfogni ki is áll ebben a pillanatban előttem. A férfi, aki minden nap ide
hozta a lányát és akibe mindig belefutottam a spanyolok nemzeti hőse lenne?
- Natalie Thomas! - Nyögtem végül ki a nevem, ami elég nehézkesen sikeredett.
- Ennyire meglepődött?
- Ennél jobban, csak jól titkolom. - Tértem vissza a valóságba. - Akkor ezért
volt annyira ismerős és azért... Ohh én hülye!
- Úgy látom nem néz F1-et. - Szélesedett a mosoly Fernando arcán, én pedig
úgy éreztem, hogy egyre inkább ég az enyém.
- De, néha. Csak akkor általában már sisakban vannak és a futam végére
pedig elkapcsolom a tévét.
- Értékelem az őszinteségét.
- Bocsi! - Néztem rá immáron a tőlem telhető legvörösebb árnyalatomba.
- Semmi gond! Elállok maga elől!
- Azt megköszönném! - Mondtam mosolyogva és visszaszálltam az autómba.

Egész úton csak erre a pár percre tudtam gondolni. A gyerekek boldog kis arcocskái,
amelyek általában végigkísértek míg haza nem értem, most eltörpültek emellett a
néhány pillanat mellett, amit a parkolóban töltöttem, a többszörös világ bajnok,
Fernando Alonsoval. Hihetetlen, hogy egy híres sportolóval minden nap összefutottam
és fel sem tűnt kivel állok szemben. Vagy csak nem akart volna feltűnni? Azelőtt érzékem
volt kiszúrni a híres embereket. A tengerparton sütkérezve vagy éppen a benzinkútnál
ácsorogva. Ráadásul ezt a férfit már többször láttam is a tévében, hiszen tele volt vele
a sajtó, mikor a Ferrarihoz szerződött a tavalyi év végén.
Alig vártam, hogy hazaérjek végre és kiűzhessem az összes zavaró gondolatot a fejemből.
Bekapcsoltam a gépem, behelyeztem egy pörgős válogatás cédét, amelyet direkt a rossz
napokra készítettem, majd elkezdtem táncolni és énekelni. Mindezt persze max hangerővel.
Miután egy picit sikerült túltennem magam a történteken és észhez térnem, csak azért tudtam
imádkozni, hogy egyik szomszédom se jelentsen fel csend háborításért.

Már éppen készülődtem volna az alváshoz, magamba nyugtázva a tényt, hogy a rendőrök
látogatását sikerült megúsznom, mikor megcsörrent a mobilom. Ijedten néztem az ágyamon
ülve az éjjeli szekrény irányába, ahol a telefonom pihent, majd kíváncsian a kezembe vettem
a készüléket, amelynek kijelzőjén az Ismeretlen szám felírat villogott. "Remek! Csak ne egy
ügynök legyen... vagy valaki Amerikából!"
- Igen? - Szóltam bele a telefonomba viszonylag nyugodtan egy fárasztó nap után.
- Natalie, maga az? - Kérdezte egy ismerős hang a vonal túlvégéről.
- Gabriela?
- Igen, én vagyok! sajnálom, hogy ilyen későn zavarom, de nagyon megfáztam és holnap
valószinüleg nem tudok majd bemenni dolgozni. Szóljak valakinek, hogy segítsen magának
vagy megbirkózik egyedül is a gyerekekkel? - Közölte a fájó tényeket minimum három köhögés
és megannyi tüsszögés kíséretében.
- Megoldom, ne féljen! - Biztosítottam, de nem hangozhatott túlságosan határozottan, hiszen
magam sem voltam az. - Jobbulást és jó éjszakát Gabriela!
- Köszönöm, magának is! - Szakította meg a vonalat én pedig egy óriási sóhaj kíséretében
álomra hajtottam a fejemet.

Reggel kimerültem ébredtem. Úgy éreztem, mintha egy percet sem aludtam volna és a tudat,
hogy most még a telefonomon sem nyomhatom meg a "szundi gombot" még fájóbb volt.
A reggeli készülődés szinte egy mozzanata sem maradt meg bennem, mire észbe kaptam
már a kocsimban ültem egy termosz kávéval, amivel próbáltam valamennyicske életet
lehelni magamban.
A kertváros már egyre közeledett, a nap is élénkebben sütött az égen, mikor is egy kisebb
durranást hallottam és az autóm elkezdett jobbra húzni. Defektet kaptam. Nem volt más
választásom, félreálltam az út szélén és kiszálltam az autómból.
Csak meredten bámultam a lukas gumira, fogalmam sem volt mit kezdhetnék vele. Én
még életemben egyszer sem cseréltem kereket és őszintén nem is hittem, hogy valaha
fogok majd. Először is el kellett gondolkodnom rajta, hogy milyen szerszámok találhatók
egyáltalán az autómba, de rá kellett jöjjek, hogy ezeknek száma igen csekély.
Vagyis kimerül egy csavar húzóban és néhány számomra ismeretlen eszközben. Abban
viszont biztos voltam, hogy ezek közül egyre sem lesz jelen pillanatban szükségem.
- Segíthetek? - Kérdezte egy férfi, miközben én az autó kereke mellett guggoltam, kezembe
a mobilommal és próbáltam felidézni az egyik tudakozó szolgálat telefon számát.
- Fernando? - Néztem a mögöttem álló piros Ferrariban ülő pasira, miközben gyorsan
felpattantam az autóm mellől. - Ezt vallja be direkt csinálja!
- Mégis mit? - Néz rám értetlenül, de hamar észreveszi, hogy nem talált túlságosan
vicces kedvemben. - Na jó... Van benne valami. - Mosolygott kényelmesen ülve a
méreg drága járgányába.
- Ha már így felajánlotta mégis mire vár? - Kérdeztem morcosan. - Így biztosan elkések
majd a munkahelyemről és tuti kirúgnak!
- Hé-hé-hé! - Szállt ki gyorsan és fél pillanat alatt előttem állt. - Nyugodjon meg, oké? Nem
fogják kirúgni, mivel időben be fog érni. - Tette a vállamra a kezét, miközben a szemei
nyugalmat sugároztak. - Vigye el az én autómat, én pedig elintézem ezt, rendben?
- Biztos nem félti tőlem a kocsiját? - Higgadtam most már én is egy picit le. Nem tudom
hogyan sikerült ezt elérnie, ismerve magamat a hisztijeim minimum fél óráig intenzíven
tartanak és olyankor mindenki jobban jár, ha nem szól hozzám.
- Annyira rosszul vezet? - Mosolyodott el, de még mindig nem aggódott, hogy a több
milliós verdáját a kezembe adja.
- Nem, nem vezetek rosszul. Csak a pasik utálják, ha más valaki vezeti az autójukat.
Főleg, ha az a más valaki egy nő.
- Úgy látom maga nagyon jól ismer minket. - Állapította meg teljesen komoly
arccal. - De most téved. Én bízom a vezetői tudásában, vigye csak!
- Nos akkor... Köszönöm! - Néztem rá hálásan, azzal beültem a kocsijába.
- Szívesen! - Mondta halkan, majd gyorsan elköszönt az anyós ülésen alvó lányától
és intett, hogy mehetek. Én elgondolkodva néztem körbe az luxus gépbe, egy csöppet
ijedten tapasztaltam, hogy ilyen gép még nem volt a kezeim alatt. Nem voltam benne biztos,
hogy jó ötlet-e rám bízni ezt a verdát, de azért valamelyest erőt vettem magamon és
beindítottam a motort.