2. rész - Meg fognak szeretni!

Első munkanaphoz képest jól kifáradtam. Szerencsére csak délig kellett maradnom,
de jövőhéten már rögtön beosztanak ügyeletesnek és a papírokat is rám maradnak.
Ez mindössze annyit jelent, hogy nyolc helyett hatra kell bemennem és az öt órai
kelést is hajnali háromra cserélhetem. Ezekkel a gondolatokkal hajtottam álomra a
fejemet.

Olyan jól elaludtam, hogy másnap reggel ébredtem csak fel. Amint kinyitottam a
szemem kezdődött minden előröl. Az egy órás készülődés, rohanás az autómhoz,
majd indulás a munkahelyemre.
"Sose gondoltam volna, hogy egyszer ilyen jó lesz kimondani ezt az egyszerű szót
"munkahely". Hogy valaha dolgozni is fogok azért a pénzért, amit pár hónapja még
fél perc alatt el tudtam volna költeni. És én mégis élvezem. Nem tudom, hogy
jövőhéten is így fogok majd erről vélekedni, mikor egyedül kell felügyelnem a
rámbízott gyerekekre. De most még tetszik."
Felhangosítottam egy kicsit a rádiót és halkan dúdolgatva az egyik kedvenc
számomat folytattam tovább az utamat az óvoda felé.

Amint kikanyarodtam a főútra az eső egyre nagyobb cseppekben kezdett hullani az
autóm szélvédőjére. A forgalom hirtelenjében rémessé vált, hosszú sorok alakultak
ki az egész városban, ahogyan ez az európai országok többségében szokott lenni.
Persze Amerikában sem sokkal jobb a közlekedés, ám az mégis a szülő hazám,
elfogult vagyok vele.

Egy újságot a fejem fölé tartva futottam a kapu felé és nyitottam ki nagy hévvel az
ajtót. Akármennyire is siettem, igen csak késében voltam.
- Istenem! - Kiáltottam fel, mikor az ajtót kinyitva egy velem nagyjából ugyan olyan
magas barna szemű férfi tűnt fel előttem.
- Jó reggelt! Bocsánat, ha megijesztettem.
- Miből gondolja ezt? - Kérdeztem levegőért kapkodva. - Beengedne?
- Persze! - Állt félre. - Kerestem magát, de azt mondták még nincs bent.
- Az emberek elfelejtenek vezetni, ahogy leesik két csepp eső. De miért is keresett?
- Köszönöm, amit Hadaval csinált! Nem tudom pontosan hogyan és mit, de köszönöm.
- Ezt hogy érti?
- Tegnap először láttam hetek óta mosolyogni. És amekkora hévvel mesélt magáról,
elképesztő. Szóval köszönöm.
- Én csak elbeszélgettem vele. - Mondtam halkan. - Lehet, hogy maguknak is meg kéne
próbálniuk, bármennyire is elfoglalt emberek. - Meg se hallgatva az érveit igyekeztem
felfelé a lépcsőn a csoportom felé.

Ahogy beléptem a termem ajtaján kedvenc kis ovisom rohant felém. Fél pillanat alatt ott
volt előttem és szorosan átkarolta a derekam.
- Szia Hada! Mi ez a nagy lelkesedés? - Guggoltam le az ölelésében mosolyogva, mikor
túltettem magam a kezdeti sokkon.
- Natalies néni, annyira jó, hogy itt vagy! - Engedett el pár pillanat után és vidáman
álldogált előttem. A barna fürtjei csak úgy játszadoztak a levegőben minden apró
mozdulatnál.
- Igen, én is örülök neki! - Nevettem el magam. - Most viszont, ha jól olvastam a kiírást,
a torna terembe kell mennünk.
- De jó! - Mondta "kitörő lelkesedéssel".
- Azért szerintem ennyire nem rémes! - Kaptam a karomba kislányt, és felálltam vele.
- De az! - Ellenkezett és próbálta elkerülni a tekintetem, de én mindig úgy fordítottam
a fejemet, hogy a látó szögébe kerüljek. Ennek persze nagy nevetés lett a vége, amire
mindenki felfigyelt.
- Gyerekek! Indulás a torna terembe! - Kiáltottam fel zavaromban, rá sem mertem nézni
a kollégámra. - Sajnálom hercegnő, de most magának is a lábán kell mennie. - Tettem le
Hadat talajra és figyeltem, amint a picik körém gyülekeznek.
- Én is utazhatok Natalie nénin? - Kérdezte az egyik kiscsoporotos fiú.
- Martin! Hada sem utazott Natalie néni! - Nézett rá mogorván Gabriella. Nem tudom
hogyan bírja ki a napot ennyi gyerek között ilyen búskomor ábrázattal, nekem nem megy.
- Gyere Martin! - Kaptam fel a szőke kisfiút. - Te utazhatsz rajtam! De csak a torna teremig.
- Köszönöm Natalie néni! - Mosolyogott rám.
- Szívesen! - Huhh azok a szemek, amikkel ezután Hada nézett rám. Nem bírtam tovább,
kinyújtottam felé a karomat, amit Ő hamar meg is fogott. - Mindenki keressen egy párt
és el is indulhatunk! Meg van? - Kérdeztem, mire ők bólogatni kezdtek. - Had lássam, kezeket
a magasba! - Értetlenül néztek rám, de azért követték az utasításaimat és el is indulhattunk
végre valahára.