1. rész - Első nap, első barát

Az első igazi napom az új munkahelyemen, jobban mondva az első munkahelyemen.
Eddig azt sem tudtam mit jelent az a szó, hogy dolgozni. Nem volt rá szükségem,
hogy megtanuljam. Kijártam az általánost, apu pénzének köszönhetően egy
alapítványi gimnáziumot is, aminek a kertjét jobban ismertem, mint az épületet
magát. De most itt vagyok, felkészülve húsz gyerekekre, akikre mind én fogok
vigyázni délelőttönként. Az első napokban, hetekben a délutános kollégám is
segíteni fog, elmagyarázza mit hogyan kell majd csinálnom és beleszoktat a
mindennapok hajtásába. Későbbiekben viszont magamra leszek utalva ebben az
elit óvodában. "Egy csomó pénzes csemetére fogok majd vigyázni... Remélhetőleg
ők nem teszik majd olyan szinten tönkre az életüket, ahogyan nekem sikerült. Élet,
a magam 21 évével..."

Fél órával az érkezésem után már jöttek is a kicsik. Néhányan sírva, szüleik lábát
fogva, mások magabiztosan mosolyogva. Voltak már kialakult barátságok, ők hamar
egymásra találtak és elkezdtek ismerkedni a kisebbekkel.
Mosolyogva néztem szét a teremben, mikor megakadt a szemem egy magányosan
üldögélő kislányon. Éppen elindultam volna felé, mikor megpillantottam egy fiatal
férfit közeledni. Szeretet teljesen ölelte magához a lányát, mondott neki pár szót,
majd nagy nehezen elszakadt tőle és engem vett célba. Megrökönyödve figyeltem,
ahogyan hatalmas lépésekkel fél perc alatt előttem terem.
- Jó napot hölgyem!
- Helló... illetve, jó napot! - Javítottam ki gyorsan magam. Remek, hogy gazdag
szülők gyerekeként annyi nem ragadt rám, amennyi elegendő egy normális
köszönéshez. - Elnézést!
- Semmi gond! - Eresztett meg felém egy röpke mosolyt. - Ha megkérhetném egy
kicsit jobban figyelne a lányomra. Most váltunk el az anyjával, akit nem sokszor lát
és ez nagyon megviselte.
- Természetesen, majd megoldjuk! - Bólintottam bíztatóan, amit még gyorsan
megköszönt, azzal rohant is tovább.

Lassú léptekkel indultam a kislány felé, aki még mindig magányosan üldögélt a
padon és távolról figyelte, ahogyan pár méterrel tőle a társai boldogan nevetgélnek.
Elmosolyodott egy pillanatra, mikor meglátott. A szeméből tükröződött a bizonytalanság.
A válás megviselhette szegényt, elvesztette az anyját, aki eddig minden nap vele volt.
Helyette hamarosan kaphat majd egy mostohát, akit fele annyira sem szeret majd, és
akivel osztoznia kell az apja figyelmén. Tényleg oda kell és oda is szeretnék figyelni rá.
- Szia! - Ültem le mellé a padra.
- Csókolom!
- Én Natalie vagyok! Téged, hogy hívnak? - Mosolyogtam rá biztatóan, bár nem volt
rá nagy szükségem, mintha egyből a bizalmába fogadott volna.
- Hada! (ejtsd: Ádá)
- Hada? Nagyon szép neved van, illik is rád. Tudod mit jelent?
- Igen, tündért. Apu adta nekem, mert nem szerettem az igazit.
- Apukád nagyon találóan választott. - Tényleg olyan volt, mint egy pici mesebeli
teremtmény. Barna göndör haja követte minden egyes mozdulatát és a lelkesedés,
amellyel beszélt megmosolyogtatta az embert.
- Találó? Az mit jelent? - Nézett rám értetlenül a gyönyörű gesztenye barna szemeivel.
- Azt, hogy tökéletesen rád illik. Hasonlítasz egy tündérre.
- Te már találkoztál tündérekkel? - Kaptam egy újabb értetlen nézést, teli csodálattal.
- Sajnos tündérekkel még nem. - "De ördögökkel már annál inkább." - Fejeztem be
magamban a mondatot.
- Akkor honnan tudod?
- Mert, ha elképzelek egyet, az pontosan olyan, mint amilyen te vagy.
- És te tudsz spanyolul?
- Igen. Voltak spanyol barátaim.
- Csak voltak? Már nincsenek?
- Amerikába maradtak. - Mondtam szomorúan. - De nézd csak! Gabriella néni ott
integet, szerintem oda kéne mennünk!
- Muszáj? Én még szeretnék veled beszélgetni!
- Ígérem, még sokat fogunk beszélgetni! - Kacsintottam rá, majd megfogtam az
apró kis kezecskéit és felhúztam a padról.