5. rész - A segítség

Sosem hittem volna, hogy egy Ferrari vezetéséhez ekkora szak tudás szükséges.
Ahogyan sosem láttam ennyi gombot sem még ezelőtt, mint amennyi ennek az
autónak a műszerfaláról mosolygott vissza rám. Vezettem már néhány fulextrás
kocsit azelőtt. Floridában alap követelmény volt minimum 70 ezer dolláros
járgánnyal begurulni a legmenőbb buliknak helyet biztosító házak elé, de
ez minden elképzelésemet túlszárnyalta. Komolyan el kellett gondolkodnom
egy-egy mozdulatom előtt. A legnagyobb nehézséget mégis az okozta, hogy
ne tapossak tövig a gáz pedálba az alattam ágaskodó pacikat próbára téve.
Igazi megkönnyebbülést jelentett, mikor megláttam az óvoda kapuját és
beálltam egy üres helyre.
- Natalie néni? - Kérdezte egy álmos hang az anyósülésről. A parkolás sosem
volt az erősségem, mindig túl nagy ívben fordultam, így egy cseppet sem
meglepő, hogy a mellettem békésen alvó kislány felébredt.
- Jó reggelt Kisangyal! - Mosolyogtam rá, miközben kicsatoltam a
biztonsági övem és átrohantam a másik oldalra.
- Hogy kerültél ide?
- Az autómnak kilyukadt az egyik kereke és apukád odaadta a saját kocsiját,
hogy időbe beérjünk az óvodába. - Meséltem el neki a történteket, miközben
igyekeztem megküzdeni a tudom is én hány biztonsági záras gyermek üléssel.
- És apu? Ő hol van? - Nézett körbe ijedten.
- Nem fért már be a kocsiba, de utánunk jön majd.
- Mikor?
- Miután megettétek a tízórait. - Mosolyogtam rá, mire végre sikerült
kiszabadítanom Hadát az ülésből és az utunkat ténylegesen az óvoda
felé vehettük.

Roham léptekkel igyekeztem a termem felé, karomban a gyönyörű barna hajú
kislánnyal. Minimum negyed órás késésben voltam és tudat, hogy most
valószínűleg valaki más végzi az én munkámat még rosszabb volt. Nem
tévedtem. Belépve az ajtón tudatosult bennem, hogy a csoportom fele már
megérkezett és az egyik konyhás néni tartja szemmel őket. Gyorsan
lekapkodtam magamról a felesleges ruhadarabokat, mint például a vékony
kabátot és sálat, megköszöntem Melindának a segítséget, majd sorba
állítottam a gyerekeket, hogy elindulhassunk az étkező felé.
- Natalie néni! - Kiabált egy vékonyka hang a sor hátuljáról.
- Igen Martin? - Néztem vissza.
- Nekem nincs párom!
- Gyere ide előre, Hadanak sincsen. - A kicsi persze pár pillanat alatt a sor
elejére került és a barna kislány mellé állt. - Hada, kérlek fogd meg Martin kezét!
- Nem! - Rázta meg a fejét, a hosszú haja pedig rögtön saját életet kezdett élni.
- Akkor tudjátok mit? Martin, gyere erre az oldalamra! - Nyújtottam neki a bal
kezem. - Te pedig Hada erre! Így jó lesz?
- Igen! - Bólintott a két csöppség egyszerre én pedig mosolyogva ráztam meg
a fejem.

Míg a gyerekek reggeliztek, addig én ki tudtam menni pár percre a folyosóra erőt
gyűjteni az előttem álló naphoz. Ilyenkor tudtam csak egy kicsit szusszanni,
ugyanis az étkeztetéskor nem az óvonőknek, hanem a konyhában dolgozó
alkalmazottaknak kellett vigyázniuk a csöppségekre. Ugyan volt egy közös
szobánk - amit nevezhetnénk akár irodának is - a személyzettel, de nem szerettem
bent lenni. Helyette inkább leültem az egyik padra és az arcomat a kezeimbe
temetve mélyeket lélegeztem.
Miközben így próbáltam túltenni magam a katasztrófális reggelemen, halk lépteket
hallottam közeledni felém.
- Fernando! - Pattantam fel rögtön az ülő alkalmatosságról és reményteli szemekkel
meredtem rá. Úgy éreztem ez a beszélgetés lehet a fordulópont, ami a rémes
napomból egy sokkal szebbet varázsol számomra. - Meg tudta csinálni az autómat?
- Sajnos nem. - Rázta meg a fejét. - A futó művel is gondok voltak, ezért be kellett
szállítani egy közeli szerelőhöz.
- Ohh, ez remek! - Rogytam vissza a padra, a hátamat a hideg falnak döntöttem és
úgy próbáltam továbbra is Alonsora figyelni. Nehéznek bizonyult a feladat, ugyanis
ehhez el kellett vonatkoztassak arról az összegről, amit hamarosan ki kell fizessek
az autóm javíttatásáért.
- Sajnálom! - Ismételte magát, miközben leült mellém. - A Ferrarival elboldogult?
- Nem volt vele gond! Vezettem már hasonlót.
- Tényleg? - Kerekedtek ki hirtelen a szemei.
- Igen. Floridából jöttem, ott van néhány belőlük.
- Floridából? Miért pont ide?
- Mert elegem lett a nyüzgésből. Nyugalmat akartam, ahogyan maga is.
- Ez igaz! - Húzta aprócska mosolyra a száját. - Mikor végez?
- Miért kérdezi? - Löktem el magam ijedten a faltól.
- Mert nincs mivel hazamennie. - Emelte az égre a szemeit, mintha a legbutább
szőke nővel találta volna szemben magát és ebben a pillanatban én is úgy éreztem,
hogy valóban előnyösebb lenne egy világosabb árnyalatra festetni a hajamat.
- Tényleg! Hát... asszem ezen a héten hatig leszek... - Néztem az ebédlő ajtaja felé,
ahonnan abban a pillanatban lépett ki Melinda.
- Kettőkor! - Helyesbített. - Elvállalom a délutánt és az ügyeletet is.
- Biztos? - Néztem mélyen a szemébe, Ő pedig csak elmosolyodott.
- Biztos! A csoportod pedig végzett, úgyhogy...
- Megyek és nagyon köszönöm! - Néztem rá hálásan, miközben sokkal nagyobb
életkedvvel felugrottam a padról és felé igyekeztem. - Akkor majd látjuk
egymást! - Fordultam még fél úton vissza Fernando felé, aki egy óriási mosollyal
az arcán bólintott egyet.