6. rész - Nálam

Fernando pontban kettő előtt tíz perccel jelent meg az óvodában. Addigra én
próbáltam összekészíteni a dolgaimat, előkeresni Hadát és még a nap folyamán
letudni az összes papír munkámat. Csodák csodájára kivételesen minden úgy
alakult, ahogyan elterveztem és mikor a férfi betoppant már csak a kabátjainkat
kellett magunkra kapnunk.
- Mehetünk? - Kérdezte Fernando, miközben bekapcsolta a biztonsági övét és
szemével mindent átellenőrzött az ezüst színű Mercédeszében. Tekintete végül
rajtam állapodott meg, én pedig egy apró bólintással válaszoltam neki.
A két órás utunkon Perroy felé csendben ültünk az első üléseken és mosolyogva
hallgattuk Hada élmény beszámolóját. Amilyen csendes volt nap közben, olyannyira
fel tudott oldódni az apja mellett. Minden másodpercet kihasznált, míg vele lehetett.
És ekkor akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy milyen érzés is lehet neki, mikor
a futamok alkalmával elszakítják őket egymástól. Mikor Fernando szerda délután
indul és csak hétfő reggelre ér haza. Biztosan szereti az anyukáját is, de a
lányoknak sokkal többet jelent az apjuk figyelme.

Fernando jóval hamarabb tette meg az útat, mint ahogyan azt én szoktam.
Mindehhez hozzátartozik, hogy még be is tartotta a sebesség korlátozást, amiről
őszintén szólva reggelente könnyedén meg tudok feledkezni. Pontosan másfél óra
elteltével a GPS közölte velünk, hogy elértük a célpontot, amely az utca bal oldalán
található.
- Megérkeztünk! Ez az? - Nézett Alonso a házamra. Nem mondanám, hogy túlságosan
nagy lenne. Egy szintje van mindössze, három szobával - melyek közül egy a nappali
és az ebédlő egyben-, egy konyhával és egy fürdővel. A javára szól viszont az óriási
udvar és az oldalában található garázs. Magyarán az én igényeimnek tökéletesen
megfelel, de egy F1-es pilótáét már kevésbé elégítené ki.
- Igen, ez! - Mosolyogtam rá. - Nem szeretnének bejönni egy kicsit? - Kérdeztem
egy kicsit félénken. Fernando sem tűnt túl határozottnak, már elkezdett volna
kifogásokat keresni, mikor Hada megszólalt.
- Létszi apuuu! - Kérlelte a barna hajú férfit, kinek vonásia rögtön meglágyultak
és megadta magát.
- Rendben van, de csak pár percre!
- Oké! - Ujjongott a hátsó ülésen a kiscsajszi, azonban a mozgásában igen nagy
akadályt jelentett neki az a tíznél több zár, amely talán csak a levegő vételben
nem gátolta.

Ahogy kinyitottam az ajtót egy kis arany retríver kölyök kezdett felénk rohanni.
Hada rémülten mögém bújt és a kutya is egy csöppt lelassított a vendégek láttán,
majd szokásához híven elkezdett a lábamra ugrálni örömében. Erről sürgősen le
kell szoktatnom és ki is kell szegénykét költöztetnem az udvarra, mert a térdemnél
magasabbra is fog nőni, akkor pedig igen nagy galibákat tud majd okozni.
- Skarb! - Kiáltottam rá szegényre, mire leült elém és nagy szemeket meresztett
rám- Lassabban!
- Harap? - Kérdezte Hada félénken és elkezdett a kutyus felé közelíteni.
- Nem, csak túl heves. Nyugodtan megsimogathatod!
- Biztos?
- Igen! - Mosolyogtam rá, mire odalépett a vajszínű ebhez és óvatosan
megérintette. Skarb hálásan megnyalta a kezét és innentől kezdve nem volt
probléma. Fernandoval a konyha ajtajából néztük a két rosszaság egymásra
találását, majd egy kis idő után a magukra hagytuk őket.

- Üljön csak le! - Intettem a kisebb asztal felé, amely a fal mellett helyezkedett el.
Néha napján, mikor nagyon magányos voltam, itt vacsoráztam Skarb társaságában.
A kutyust még az ideköltözésemkor találtam. Mindent megtettem, hogy megtaláljam
a gazdáját, és nem tagadom az első hetekben erősen az idegeimre ment. Mivel
azonban senki sem jelentkezett az ebért, magamra vállaltam a felelősséget.
Szabályokat fektetem le neki és megpróbáltam minnél több dologra megtanítani.
Mostanra már annyira a szívemhez nőtt, hogy képtelen lennél megválni tőle.
- Bocsi a dobozokért, de még nem sikerült mindent kipakolnom. - Szabadkoztam,
miközben a kávékat melegítettem és a tejet öntöttem a készülődő kakaóhoz.
- Ismerős a helyzet. Mikor elköltöztem azt se tudtam melyik dobozba mi van.
Ráadásul még Hada is ott rohangált körülöttem egyfolytában.
- Nem nehéz egyedül nevelni? - Dőltem a konyha bútornak, hogy teljes mértékben
Fernandora tudjak figyelni.
- Már nem, de kezdetben mikor Raquellel megbeszéltük, hogy külön válunk akkor
nagyon. - Hajtotta le egy pillanatra a fejét, de a következőben már ismét a szemembe
nézett. - Tudja a bulvárlapok állításával ellentétben békésen váltunk el és még
mindig sokszor beszélgetünk. Jóba vagyunk csak nem volt egymásra elég időnk.
- Igen, el tudom képzelni. - Bólintottam egy aprót és a pulton keresztül a barna hajú
kislányra siklott a tekintetem, aki vidáman játszott Skarbbal. - És Hada, hogy viseli,
hogy nincs vele az anyja?
- Ő döntött így. Aznap mikor aláírtuk a papírokat leültünk közösen a nappaliba.
Elmondtuk neki, hogy anyu és apu már nem fognak együtt lakni. Ő megrémült
először, hogy választania kell köztünk, aztán rám mutatott és ha már ennyi bizalmat
kaptam tőle nem élhetek vissza vele.
- Jó látni, hogy valakinek a gyereke az első. - Gondoltam vissza akaratlanul is a
gyermekkoromra, mikor anyámmal jártam a dedikálásokra. Egy csomó ember egy
óriási plázában, könyvvel a kezükben arra vártak, hogy anyám egy aláírást adjon
nekik, majd mentek is tovább boldogan. Én pedig eközben csak ültem egyhelyben
egy-két játékkal, később könyvvel vagy zenelejátszóval.
- Gondolom sok szülőt látott már, aki elhanyagolta a gyerekét... - Térített vissza
Fernando hangja a valóságban.
- Nem igazán. - Közben próbáltam erőt venni magamon. Odaadtam Hadanak a
kakaót és a kávékat is az asztalra raktam, majd folytattam. - Igazándiból csak
kettőt.
- Hogy-hogy? - Lepődött meg.
- Nekem ez az első állásom, nem mint óvónő... minden tekintetben. Kicsit
zavaros volt az életem.
- Igen, tudom milyen. Gyerek korom óta vezetek és még mindig nem szoktam
hozzá az állandó felhajtáshoz. - Nyelte le az utolsó korty kávéját. Úgy látszik nem
csak a pályán olyan gyors.
- De legalább van benne izgalom. Bár én nagyon féltem a
versenyzőket. - Gondolkodtam el.
- Biztonságosabb már a hétköznapi autózásnál. - Közölte kategorikusan. - Most
viszont mennünk kéne. - Nézett az órájára. - Hada, indulunk Kicsim!
- Apa nem maradhatnánk még egy kicsit Natalienál? - Jött oda a kislány,
nyomába a kutyámmal.
- Hada! Mit mondtam én, hogyan...
- Hagyja csak! Én engedtem meg neki, hogy Natalienak hívjon. - Kacsintottam
a kiscsajszi felé. - Te pedig megnyugodhatsz! Holnap látjuk egymást, rendben?
- Igen! - Mosolygott a kislány, azzal lassan útnak is indultak.