13. rész - Jó úton

Az utunk nyugodtan telt Németország felé. Robert barátjával, akié a gép volt csak pár órával a felszállás után találkoztunk, ugyanis az ausztrál pilóta már aludt érkeztünkkor. Ám mikor felébredt rögtön megtaláltuka közös hangot, ami abban nyilatkozott meg, hogy Robert idegein
táncoltunk. Szegényt az út végére sikerült ténylegesen kifárasztanunk, így az utolsó órákat mindannyian álom országba járva tettük meg.

Német ország nem volt túl szimpatikus számomra, mikor kiléptünk a terminálból győződtem meg róla teljes mértékben. Hideg volt, fújt a szél és csepergett az eső is. A rajongók ellepték a repteret, én pedig ott álltam két pilóta között egy rövid nadrágban és egy toppban. Ezen
azonban el sem tudtam abban a pillanatban gondolkodni, ugyanis az előttünk álló két egyikébe irányított Robert. Még elbúcsúzni sem volt időm Marktól, de tudtam, jól, hogy a közel jövőben láthatom még.
- Bekísérjelek majd a hotelba, vagy elég, ha megadom a szoba számot? - Kérdezte a lengyel, mikor már egy fél órája a GPS monoton hangját hallgatva vezetett.
- Tessék? Mi nem egy hotelben fogunk lakni?
- Nem. A barátom egy másik csapatnál dolgozik. Minden csapat alkalmazottjai más-más hotelben szállnak meg. - Adta meg a következő kérdésemre is a választ.
- Ha nem lenne gond...
- Azért kérdeztem! - Mosolygott rám bátorítóan és lehúzódott egy kisebb utcába.

Megérkezve a hotelhez leesett az állam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy egyszerű alkalmazottat is egy ilyen óriási és fényűző szállodában szállásolnak majd el. Ekkor gondolkoztam csak el rajta, hogy vajon melyik csapatnál is dolgozhat az illető. Az öt csillagot elnézve nem a legszegényebbek egyikénél. Elsőként a Ferrari, McLaren és Mercedes hármasa ugrott be. Nekik arra is akad pénzük, hogy akár egy szerelőt ilyen körülmények között tartsanak.
Miközben én ezen gondolkoztam, Robert lekanyarodott a mélygarázs bejáratához és beparkolt egy üresen hagyott helyre.
- Gyere, késésben vagyunk és Ő nem lesz olyan elnéző, mint Mark.
- Remek, megint időhöz leszek kötve.
- Mint a munkahelyek többségénél, igen. - Rázta meg a fejét a lengyel és óriási léptekkel közeledett a lift irányába. Pár percen belül már a 205-ös szoba előtt várakoztunk kéztördelve leendő főnökömre. Nem tudtam mire számítsak, de próbáltam minél magabiztosabbnak tűnni.
Vettem egy utolsó mély lélegzetet, mikor láttam, hogy a kilincs lesüllyed, de akkor még nem sejtettem, hogy ezt a levegőt perceken keresztül a tüdőmben fogom majd tárolni.
- Natalie? - Nézett rám nagy szemekkel az ajtóban álló férfi.
- Még hogy nem pilóta, ugye? - Dörmögtem oda Robertnek vigyázva, hogy véletlen se hallja meg az érintett.
- Rob, miért hoztad őt ide? - Kérdezte velem egyidejűleg a leendő főnököm, de a lengyelhez mintha egyik kérdés sem jutott volna el. Feltartotta a kezét és belekezdett a mondandójába.
- Had mutassalak be titeket egymásnak! Natalie, Ő itt a főnököd Fernando Alonso. Fer, Ő itt Natalie Thomas, a dada, akit kerestél. Én pedig most magatokra hagylak titeket, ismerkedjetek csak. Sziasztok! - Távozott angolosan, mire mi egymásra néztünk és elnevettük magunkat.

A hangos nevetés után azonban kínos csend következett. Némán vizslattuk egymást, mintha csak a változásokat akarnánk észrevenni a másikon, amelyet a külön töltött idő óta szereztünk. Azonban csalódnunk kellett, ez az egy hét ugyanis nem változtatott rajtunk semmit, semmi
olyat, ami első pillanatban szembetűnő lett volna a másik számára.
Aztán a spanyol hirtelen elmosolyodott, majd tágra nyitotta előttem az ajtót.
- Fernando Alonso! - Nyújtotta felém a kezét.
- Natalie Thomas! - Mosolyodtam el és magam mögött húzva az ajtóba hagyott bőröndöket beléptem a lakosztályunk ajtaján.