12. rész - Nehézkes indulás

Reggel szó szerint a rosszullét kerülgetett, mikor megszólalt az ébresztőm
hangja. A szemem szabályosan fájt kinyitni és ugyanazt a kimerültséget
éreztem, mint mikor pár napja hazaértem a munkából. Semmi kedvem
sem volt ma felkelni, repülőre ülni pedig aztán végképp nem. Nagy
nehezen mégis sikerült ledobnom magamról a vékony plédet, amely
még vastagnak is bizonyult ebben a nyári melegben, és nekiláttam a
készülődésnek. Örömmel nyugtáztam, hogy sem a szem ceruzával
nem szúrtam ki a szememet, sem a haj vasalóval nem égettem meg
a fülemet. Ezek után már csak egyre jobb lehet ez a nap.

Pár órával később az autó mellett álltam egy farmer sortban, valamint egy
ezüst nyakbakötős toppban a kutyám pórázával a kezemben, és próbáltam
meggyőzni Skarbot, hogy ugorjon be a kocsi hátsó ülésére, ahol már
tegnap elhelyeztem neki egy takarót. Kezdetben kérleltem, későbbiekben
könyörögtem és már a parancsoló hangnemmel is megpróbálkoztam, de
a kutya meg se mozdult. Soha életében nem ült még autóban, így nem
csodálom, hogy egy cseppet meg volt rémülve, de erre most akkor sem
volt időm. Nagy nehezen felemeltem a több kilós retrivert, aki az utóbbi
hónapokban már kezdte megközelíteni kifejlett méretét és felraktam az
ülésre. Úgy látom még mindig nagyon hiszékeny vagyok a jó napokat
illetően.

Végül fél órás késéssel értem oda egy igen ideges Robert Kubica
nevű pilóta házához, aki már valószínüleg hosszú percek óta a
nyitott csomagtartójú Renaultja mellett várhatott rám. Egy pillanatra
lehajtottam a fejem, vettem egy mély lélegzetet és erőltetett mosollyal
figyeltem, amit a lengyel nagy léptekkel felém közeledik.
- Jó reggelt!
- Vidd be a kutyád, addig én bepakolom a csomagjaidat! Siess! - Nem
mertem ellenszegülni. Amilyen gyorsan csak tudtam kimásztam az
autóból és magammal húzva Skarbot közelítettem meg az óriási házat.
Még messziről is hallottam, ahogyan Robert az anyanyelvén dörmög
valamit, amin normális esetben jót nevettem volna, de most nagyon
szégyelltem magamat. Vagy százszor elmondta, hogy érjek ide időben,
mert az egyik haverja magán gépén utazunk, ráadásul az egész hétvégén
tűrte, hogy zaklatom, én pedig erre az egy aprócska dologra sem voltam
képes.

A bejárati ajtón belépve egy óriási nappaliba jutottam. A helység modern
volt, mégsem rideg. A falak halvány barack árnyalatúak, a bútorok
leginkább krém színben pompáztak, de növényt vagy bármilyen élő
dolgot még ha nagyon kerestem volna, se találhattam. Pont, mint otthon.
Mosolyodtam el egy pillanatra. Skarbot lecsatoltam a pórázról, amit az
egyik fogasra akasztottam, a zacskót pedig, amelyben a játékai és egyéb
dolgai voltak az ajtó mellé rakta. Nem akartam húzni Robert idejét és
idegeit egyaránt, így futó léptekben közelítettem meg a kocsiját, és bár
nem ült benne, én azért bepattantam az anyós ülésre.
- Gyors voltál! - Lágyult meg egy kicsit, mikor pár perc elteltével
beszállt mellém. - Indulhatunk?
- Persze! - Bólintottam és bekötöttem magam. - Sajnálom, hogy
elkéstem, tudod Skarb még nem utazott autóban és komoly feladatot
jelentett betuszkolni oda.
- El tudom képzelni. - Biccentett. - De máskor kelj hamarabb, mert
egyszer még megbüntetnek, ha miattad folyton 150-nel kell hajtanom
lakott területen! Ránéztem a kilométer órára és tényleg nem hazudott,
ilyenkor tudtam jól, hogy nem érdemes a tájat nézni, így becsuktam a
szemeimet és úgy élveztem a sebességet egészen addig, míg Robert
le nem állította a motort.
- Meg is érkeztünk!

A reptéren nem volt idő bámészkodásra. Rögtön egy elkerített terminál
felé vezettek minket, ahol átestünk az ilyenkor szokásos vizsgálatokon,
ami itt valahogy sokkal gyorsabban ment, mint a menetrend szerinti
járatoknál szokás. Ezek után pedig már semmi akadálya sem volt,
hogy a magán járatunk felé vegyük az irányt.