8. rész - A megmentő

Rob, teljes nevén Robert Kubica egy magas, vézna, barna hajú és szemű alak
volt. Nem sok választhatta el őt és Alonsot korban egymástól. Meglepetten
nézett rám, főképp mikor meglátta a karjaimban egyik barátja és egyben
szomszédja lányát. Óvatosan elvette tőlem a kicsit és magyarázatot követelt,
amit Hada meg is adott neki. Elképedve hallgatta a gyerek szavait és
mindenképpen velem akart tartani, mikor közöltem, hogy visszamegyek
Fernandohoz.
- Maga nem tud egy részeg férfival mit kezdeni. - Rázta meg hevesen a fejét.
- Volt már dolgom pár részeg pasival, ne aggódjon! - Erőltettem magamra
nyugalmat, miközben éreztem, ahogy minden porcikám egyre inkább
remegni kezd. Nem voltam most annyira biztos magamban, mint mikor
az új életem lehetőségéről döntöttem, sőt. Legszívesebben visszacseréltem
volna azt, de ezt az akkori orvosom is megmondta, akit még anyám fogadott
mellém. Féltem, ha meglátom azt a temérdek mennyiségű alkoholt ahelyett,
hogy segítenék Fernandonak, én is belekezdek ismét az ivásba és akkor már
nem lesz megállj. De eltökélt voltam, bármi is lesz és bármi fogadjon majd ott,
megbirkózom vele. Miután még adtam a Hada fejecskéjére egy puszit
visszaindultam az autóm felé.
- Natalie! - Kiáltott utánam Rob, mire egy pillanatra megrökönyödtem, de
nem fordultam vissza. - Hívjon, ha szüksége lenne rám! - Bólintottam, azzal
beszálltam az autómba és erősen rátapostam a gáz pedálra.

Ismét ott álltam az Alonso ház ajtajában és egy mély lélegzetvétellel már
bent is voltam. Az első utam a konyhához vezetett és nem tévedtem nagyot.
Fernando ott ült az egyik bár széken a pultra görnyedve kezében egy üveg
Vodkát szorongatva. Már távolról látszott rajta az elkeseredettség, ami
csöppet megijesztett, de nem hátráltam. Lassú és halk léptekkel indultam
felé. Csak akkor szólaltam meg, mikor már egy kar nyújtásnyira álltam tőle.
- Szia! - Simítottam meg a hátát. Ő várakozásaimmal ellentétben lassan
nézett fel rám, majd a fejét visszahelyezte a tenyerébe, ahol eddig
nyugtatta. - Gyere, le kell feküdnöd!
- Nem! - Rázta meg a fejét. - Ezt még megiszom. - A hangja eltökélt volt,
ellentmondást nem tűrő. Rögtön megértettem miért ijedt meg tőle Hada.
Egy pillanatig csendben álltam mögötte, majd erőt gyűjtöttem és ismét
megszólaltam.
- Mi történt Fernando, hogy így kibuktál? - Kezdtem el óvatosan simogatni
a hátát.
- Nem... Nem jön össze semmi... érted? - Nézett rám fel. A beszéde
igencsak akadozott, de a határozottság mindvégig ott volt a
hangjában. - Bárhogy is akarom... nem... nem megy.
- Mi nem megy? - Néztem rá egy picit értetlenül, mégis megértéssel teli.
Meg akartam nyugtatni egy picit, úgy sokkal könnyebb lesz majd vele
boldogulni.
- A futamok... a bajnokság... - A hangja egy kicsit elhalkult és a szemei
igaz zavartak voltak, de már kevésbé olyan idegesek, mint fél perccel
ezelőtt.
- És ezért ittál? - Néztem rá megrökönyödve, ami belőle is hasonló
reakciót váltott ki. - Figyelj Fernando, semmi sem egyszerű! Mindenért
meg kell küzdened, ezt neked kéne a legjobban tudnod!
- Tudom, de... nem vigasztal. - Húzta meg a kezében lévő üveget.
- Sajnálom! - Nah igen, ez volt a leghülyébb dolog, amit most
mondhattam. - De most gyere! Aludnod kell, hogy holnap ki tudj
kelni majd az ágyból!
- Natie én... - Állt fel óvatosan a székről, de még ez a mozdulat is túl
gyorsnak bizonyult. Megtántorodott, úgyhogy jobbnak láttam megtartani,
mielőtt még elesik, de Ő kihasználta a jóindulatomat. Azzal a lendülettel
közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. - Szeretlek! - Súgta a fülembe.
- Részeg vagy Fernando! - Toltam el egy kicsit magamtól és
legszívesebben hazamentem volna, de megígértem magamnak, hogy
most nem hátrálok meg.
- Nem... De... de nem ez beszél belőlem. - Emelte fel az üvegét. Mielőtt
még ihatott volna belőle, kikaptam a kezéből és meghúztam. Elég erős
volt, nem voltam ehhez az italhoz hozzászokva, viszont most jól esett.
Szükségem volt rá.

Nagy könyörgések árán sikerült bevonszolnom Fernandot az emeleti
fürdőszobába, ami nem bizonyult egy egyszerű feladatnak. Legalább
háromszor estünk el, mire felértünk a lépcsőn.
Nehezen, de végül sikerült a világ bajnok pilótát beállítani a zuhany
alá, azonban el már nem engedett. Kénytelen voltam bennmaradni vele
a kabinban, magunkra zárni annak üveg ajtaját és megnyitni a hideg vizet.
Fáztam, vacogtam és remegtem egyszerre, mikor megéreztem a testemen
annak első sugarait, ahogyan Fernando is. Egymásba kapaszkodva álltunk
egy helybe és próbáltuk elkerülni a másik tekintetét. Eszembe jutottak a
régi emlékeim. Mennyiszer állítottak egem is a jéghideg zuhany alá a
kijózanodás érdekében, és mennyiszer vallt csúfos véget a kísérlet.
Sokszor voltam beteg miatta, néhányszor az ügyeletet is megjártam, de
a tavaly újévi party volt a legdurvább. Még a szirénák hangja is annyira
élénken él a tudatomban, ahogyan anyám csalódott arca a kórházi
szobámban. Az orvosok több órán keresztül keményen kellett küzdöttek
az életemért és nem dobhatom ismét el magamtól, figyelnem kell.
- Gyere, mert megfázol! - Tértem vissza a valóságba és bár még mindig
remegtem, már nem tűnt annyira vészesnek a víz hőmérséklete. Engem
is észhez térített, hogyan a belém már egyre gyengébben kapaszkodó
spanyolt is. - Így már jobb? - Kérdeztem semleges hangom, miközben
kihúztam a kabinból és elzártam a vizet.
- Igen... köszönöm, hogy itt vagy. - Mosolyodott el, majd az arcra
hirtelen elkomorult. - Hol van Hada? Ugye nem látott így? - Jutott el
végre a lánya is a tudatáig. Ha először látnám, azt mondanám nem apa
az ilyen, de már túl jól ismerem ahhoz, hogy ne állítsak róla valótlant.
- Átvittem a szomszédodhoz... Roberthez? - Néztem az immáron kitisztult
barna szemekbe visszaigazolásra várva.
- Köszönöm! - Ölelt meg hálásan. A mozdulatai lassúak voltak, hogy
bármelyik pillanatban el tudjak lépni mellőle, ha szeretnék. De én nem
tudtam mozdulni. - Vedd le ezeket ruhákat, adok szárazat. - Indult el
biztosabb lábakon a szobája felé, én pedig csak lehajtott fejjel követtem.
"Az nem lehet, hogy tényleg szeressen, ő nem mozog velem egy
körben... már nem. A jelleme is teljesen más és a maga útján jár, ahogyan
én is. Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ezt a két távoli utat összefűzni..."

Tessék adott a kezembe Fernando egy Ferriaris pólót, majd meredten
bámulva várt. Hogy mire azt nem tudom, mert én biztosan nem fogok
előtte átöltözni, erre akár mérget is vehet.
- Elfordulnál? - Kérdeztem hűvösen. Ő egy pillanatig hezitált, majd zavartan
bólintott és teljesítette a kérésem, a hálóból azonban nem ment ki. Egy kicsit
feszélyezve éreztem magam, így hát hátat fordítva neki kezdtem el levenni a
pólómat, majd a melltartómat is. Már bújtam volna bele az óriási piros-fehét
pólóba, mikor megéreztem két erős kéz érintését a derekamon.
- Komolyan mondtam Natie! Szeretlek! - Fordított magával szembe, majd
egy lépéssel eltüntette a köztünk lévő fél méteres távolságot. Arca vészesen
közeledni kezdett az enyém. Ajkai érzékien csókoltak, egyik kezével a
karomat simogatta, míg a másikkal a derekamat ölelte.Teljesen elgyengültem.
A póló lassan kiesett a kezemből és a karjaimat a nyaka köré fontam. Minden
ellenkezésem semmivé vált az ölelésében. Biztonságban éreztem magam.
Úgy csókolt, mint ezelőtt még senki más. A keze, ami eddig a karomon volt,
lejjebb vándorolt egészen a combomig, végigsimítva a fenekemen. A másikkal
hamar megtalálta a nadrágom gombját, de mielőtt még megszabadított volna
tőle eltávolodott egy kicsit és mélyen a szemembe nézett.
- Korai? - Kérdezte egy kicsit lihegve, rekedtes hangon.
- Igen. - Bólintottam az ajkai után kapva.
- Akarod? - Súgta a fülembe, miközben lehúzta rólam az említett darabot.
- Igen! - Mosolyodtam el magabiztosan és elkezdtünk az ágy felé hátrálni
egy újabb csókba összeforrva.