7. rész - Boldog szülinapot!

A hónapok egyre gyorsabban kezdtek telni, mire észbe kaptam már július volt.
Vészesen közelgett a 22. szülinapom. Az eredeti terveimmel ellentétben már nem
akartam visszamenni Floridába. Anyumék még csak fel sem hívtak, szerintem fel
sem tűnt nekik, hogy Svájcba költöztem. Azért meglepő, ha az embert a saját
szülei felejtik el. Mondjuk nem vártam tőlük túl sok jót.
Anyám nevelt az illemre, míg apám arra hogyan kell inni is féktelenül bulizni. Ha
nem említettem volna még, apám egy igazi kő kemény rock sztár, legalábbis Ő
mindenkinek így adja elő magát. Valójában csak egy lepukkant garázs zenekar
gitárosa, akiket néha megkérnek, hogy játszanak el egy-két bulin néhány AC/DC
és egyéb régebbi zenekarok ismertebb számait. Tiniként felkapottak voltak és
az összes csaj nyál csorgatva rohangált utánuk, de mára teljesen kifújtak.

Már csak három óra volt hátra és egy évvel megint öregebb leszek. Tavaly
ilyenkor már vagy a második klubot jártuk meg és alig álltunk a lábunkon.
Féktelenül buliztunk, mindenki tudta kik vagyunk és senki sem akart
megállítani minket. A régi szép idők, akkor legalább volt mit csinálnom.
Mostanság sokat gondolkozom a múltamon és őszintén szólva hiányzik.
A semmittevés, a reggelig tartó partyzások, a pia, a cigi, még az alakom is.
Helyette most itt vagyok egy unalmas kertvárosban egy megint csak
unalmasnak mondható munkával. Nehogy félre értse valaki, én nagyon
szeretem a gyerekeket! Különösen Hadat, akinek apukájával kibontakozóban
volt már egy baráti kapcsolat féle. Valamint találkozhattam a anyukájával is.
Raquel nagyon kedves nő, beszélgettünk párszor és enyhén szólva
megirigyeltem a szabadságát.

A heverőn üldögéltem éppen, valami irtózatosan borzalmas sorozatot nézve,
mikor megszólalt a telefonom. Gondolataim megint csak a tavalyi évre
kalandoztak, mikor egy-egy házibuliról kaptam hívást. Az volt benne a jó,
hogy mindig az utolsó pillanatokban szóltak és ezért minidig készen kellett
állnod. 7-8 óra fele már mindenki erős sminkben és kivágott ruhában
toporzékolt a mobiljával a kezében. Mosolyogva vettem a kezembe a
készüléket, de immáron nem az Amerikából jól megszokott nevek egyike
villogott a kijelzőjén, hanem egy új barát arcképe.
- Szia! Minek köszönhetem ily késői hívásod? - Szóltam bele vidáman a
telefonomba.
- Natalie! Apu rosszul van. Kérlek segíts! - Hallottam egy kétségbeesett
kislány hangját a vonal másik végén. Az arcomról hirtelenjében lefagyott
a mosoly, még csak bele sem mertem gondolni, hogy mi történhetett
Fernandoval. Hiszen annyira erős a szervezete. Talán túlzásba vitte
volna az edzést vagy allergiás rohama lehet? Ilyenbe még csak bele
sem lett volna szabad gondolnom, de én mégis megtettem.
- Hada! Nyugodj meg, semmi gond angyalom. Mi a baja
apukádnak? - Erőltettem higgadtságot a hangomba, még ha az egész
testem remegett is közben.
- Dülöngél és butaságokat kiabál.
- Áhh, értem! - Fújtam ki az eddig benntartott levegőt. - Egy órán belül
ott vagyok, addig vigyázz
rá és ne aggódj. Nem lesz semmi baja, rendben?
- Igen, de siess Natalie néni! - Kért teljesen kétségbeesetten. Gyorsan
magamra kaptam a kabátom és ezzel egyidejűleg a kocsi kulcsommal
a kezemben rohantam az autóm felé. Nem hinném, hogy Hada túlságosan
sokszor láthatta részegen az apját, Fernando tudtommal csak a dobogón
ivott alkoholt és ott sem annyit, amennyi még akár a fejébe is szállhatott
volna.
- Sietek-sietek! - Huppantam be az autóba nagy nehezen. - Vigyázz
addig rá!
- Rendben! - Tette le a kislány a telefont, én pedig fejcsóválva a gázba
tapostam.

Siettem amennyire csak tudtam, az utat már valamelyest jól ismertem,
az utóbbi hetekben sokszor jártam erre. Hadaval és Fernandoval is
nagyon összebarátkoztam és akár még hétvégente is néha
bekapcsolódtam a mese délutánukba vagy csak egy kávé erejéig
ugrottam be hozzájuk, amit az idősebbik Alonso mindig egy óriási
mosollyal jutalmazott. Meglepődtem, hogy a médián keresztül mennyi
téves információt kaptam róla és volt feleségéről. Mint mondták, ők
tényleg megpróbáltak minnél hétköznapibb életet élni, Raquellel is
teljesen normálisan el lehetett beszélgetni, mikor néha napján Ő hozta
el Hadat. Fernando pedig, nos Ő csak egyszerűen Fernando. Egy
humoros és kedves ember, aki az összes szabadidejét a barátainak
és a lányának szenteli.
Mikor végre megérkeztem a házukhoz, gondolkodás nélkül ugrottam
ki az autómból és futottam egészen a bejáratig Egy percre megtorpantam,
majd óvatosan bekopogtam a házba. Ez azonban nem tűnt túlságosan
célravezetőnek, helyette fél perc elteltével rátenyereltem a csengőre.
Hada nyitott ajtót, aki csak rémülten nézett fel rám. Szó nélkül hajoltam
le hozzá és a karjaimba zártam. Egy ideig csak szorosan öleltem, majd
lassan felegyenesedtem a karjaimba tartva a pici kislányt.
- Minden rendben lesz Tündérkém. - Suttogtam a fülében és Ő
csak erősen kapaszkodott a nyakamba. - Van barátod itt a
szomszédban? - Kérdeztem halkan ismét a füléhez hajolva.
- Rob most költözött oda. - Mutatott a mellettünk lévő házra, minek
ablakából halvány fény szűrődött kifelé. Nem is gondolkoztam vagy
szóltam többet, csak elindultam az autóm fele. Bepattantam Hadat
még mindig az ölembe tartva és lassan gázt adtam.